Az írás a Népszabadság
2015. 01. 23. számában
jelent meg.
A kisvárosi havilap szerkesztője akkurátus ember hírében állt. A bort cseppekben mérte, mondatait jókedvében daktilusokban írta, s egy frappáns címen olykor két napig is elgondolkodott. Hittel vallotta: helyben sokkal fontosabb kérdés, elvitték-e reggel a kukát, mint hogy mennyivel nőtt aznap Rogán Antal lakása. Mert a pesti ember messze van, a szemét viszont közel.
Olykor fordítva.
Egy fővárosi lakásdagadás a végeken szerkesztett újságban nem hír, tényfeltáró riport pláne nem.
– Én mondom, a helyi ügyek felülírják még a világtörténelem eseményeit is – ez volt a szerkesztő szavajárása.
Havonta egyszer összehívta a szerkesztőbizottságot. A felesége pogácsát sütött, hajtogatottat, krumplisat vagy épp tepertőset, lényeg, hogy frissen, melegen ott pihegtek a kis szakajtó mélyén, tiszta kendőbe csomagolva, egy palack behűtött fehérbor mellett, amit az ülés végére tartogatott. Érkeztek sorban a tagok. Jött a magyartanár, aki esténként haikukat formázott műgonddal, a muzeológus, aki egy látszólag jelentéktelen kődarabról órákig tudott mesélni. A takarékszövetkezet kirendeltségvezetője helyi ételek receptjeit gyűjtötte lelkesen, s hétvégenként idős asszonyok otthonába kéredzkedett be, hogy autentikus forrásból tanulja meg a kelt palacsinta meg a csicsókás tócsni receptjét. Megjelent mindig a helyi plébános is. Ő készítette ugyanis az interjúkat a kisvárosi kézilabdacsapat üdvöskéivel.
Tiszteletből mindig meghívták a polgármestert, ha ideje engedte, elüldögélt velük. Független lokálpatriótaként olyannak szerette a lapot, amilyen volt.
Jött aztán az ősz és az új polgármester. Nem független. Kisvárosban úgy illik, hogy ilyenkor a helyi újság szerkesztője bejelentkezik, gratulál, és felajánlja a nyitó oldalt a bemutatkozásra, hadd szóljon a város feje a népéhez. Sokat piruetteznie amúgy nem kell: az új vezető tanítvány volt egykor.
A polgármester azonban elődjénél jóval elfoglaltabbnak mutatkozott. Ezt a szerkesztő nem értette, elvégre a kisváros mérete nem változott, ülést sem kellett többet tartani, kínai delegációk sem érkeztek hetente, hogy itt fektessenek be hirtelen, ám a találkozó csak halasztódott.
Jöttek viszont furcsa telefonok. A muzeológusnak leszóltak, hogy a város első embere – de legfőképp kabinetjének két új, a kommunikációért felelős tagja – szeretné rajta tartani kezét a helyi hírek ütőerén. Fősodorján. Hullámain. Ezért ha írna, előbb nekik mutassa meg az anyagot. Később a tanárt oktatták ki jóakarói, hogy a haiku értelmetlen, céltalan, nem tetszik az új vezetőnek. A plébánost finoman figyelmezették, hogy lehet szeretni a kézilabdát, de a hívek emelkedettebb dolgokra is vágynak.
A szerkesztőnek pár hét várakoztatás után csak annyit üzentek: nincs pénz. Ha lesz, majd szólnak. De ne reménykedjen. Amúgy is más formában képzelik el. Jobban igazodva a modern idők szavához.
Szája ízéhez.
