Amúgy senkit nem ismertem, aki minden hivatalvezetői képessége ellenére kevésbé lett volna apparátcsik. Nyitott szellemű, minden modernitásra fogékony, Európa mozgását az ujjbegyein érezte. Divatos szóval majdnem azt mondtam, voltak politikai „víziói”, de iszonytatóan utálta az ilyen fellengzős terminusokat. Ritka képesség, hogy valaki egyszerre gondolkodik távlatokban és napi részletekben, országban és pártban. Ő valahogy megoldotta.
Barátok voltunk, pedig nagyon különböztünk egymástól. Vagy 20 éve párhuzamosan, sok találkozási ponttal haladt a pályánk. A párhuzamosságból végül nem csak barátság, hanem szövetség is lett, a legszorosabb, amit a politikában valaha kötöttem.
Pedig ő pontos volt, én pontatlan. Ő rendes, én rendetlen. Nem kapta fel a vizet, csak nevetett rajta. Ő képes volt az aprólékos kidolgozásra, engem untattak a részletek. Végtelen türelemmel futott neki századjára az egyeztetésnek, miközben én gondolatban vagy ne adj isten, szavakban is, már rég lehülyéztem a szemben ülőket. De szinte minden fontos útválasztásnál ugyanarra akartunk indulni. Azok között volt, akik a múlt rendszer széthullásakor az MSZP-t a modern, európai baloldal világa felé terelték. Pedig lehettünk volna egy a régió nacionalizmust élesztgető, a demokráciát gyanakvással szemlélő „szoci-naci” utódpártjai közül. Mindig nyitni, modernizálni, nyugatosítani akarta pártját. Annak idején az abszolút többség birtokában is híve és sokszor konfliktus-megoldója a koalíciónak. Híve, és amennyire tudta, simítgatója, humanizálója, egyengetője a reformoknak is. A 2010-es nagy vereség után, amíg képes volt rá, őre annak, hogy a „baloldali fordulatot” ne leszűkítve, a polgárosodás és a demokrácia értékei iránt érzéketlenül, szellemi igényesség nélkül képzeljük el. Hol sikerült neki, hol nem.
Utolsó miniszterelnöke nem politikusként, hanem államférfiként emlékezett meg róla. De amire kormányban használták, használtuk, az elsősorban szervezői, vezetői tekintélyéből és készségeiből adódott. Abból, hogy a párbeszédek zsenije volt, képes „az utolsó csepp vérig” nem harcolni, hanem tárgyalni. Nem volt miniszterelnökünk, aki elműködött volna nélküle. Mert képes volt a mindennapok tennivalóira, emberekre és érdekekre lebontani a nagy ívű terveket. Egyszer azt mondta: a jó kormányzás végül is például arra való, hogy minden reggel rendben elvigyék a szemetet. Hitt a napi konfliktusok elsimításában, a mindenkinek járó életminőségben, kulturális és társadalmi komfortban, az élet szép, rendezett, olajozott működésében, a társadalmi harmónia lehetőségében.
Miniszterelnökök és pártelnökök azért is támaszkodhattak rá nyugodtan, mert sohasem akarta a színpadképben „takarni” őket. Köztudott, hogy nem saját jószántából, de egyszer mégis a színpad közepére akartuk taszigálni, miniszterelnöknek jelölni. Emlékszem a kongresszusi színpadképre, amikor a többség végül Gyurcsány Ferencet választotta meg. Péter minden teátrális gratuláció, hosszas kézrázás nélkül, csak annyit mondott: támogassátok az új miniszterelnököt, én mellette állok. És tényleg odaállt, hibátlan ízléssel nem mögé, de nem is egészen mellé, épp csak pár centivel hátrébb. És végig ott is maradt.
|
Kiss Péter, a tárgyaló, közvetítő
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Két olyan fordulópont is volt a pályáján, amelynek kapcsán soha nem tudtam ellenállni a „mi lett volna ha…” történelmietlennek mondott kérdésének. Az egyik éppen ez. Mi lett volna, ha nagy tekintélyű szürke eminenciásból egyszer csak előlép kormányfővé. Ha nemcsak vezeti többször is a Miniszterelnöki Hivatalt, hanem ő maga a miniszterelnök. Sokszor idéztem már, amit mondott: „Akkor nem nyertünk volna 2006-ban”. Igaz lehet, mint ahogy az is, hogy viszont másképp alakult volna a sorsunk 2010 után.
A másik dilemmáról kevesebben tudnak. 2009-ben, amikor Gyurcsány Ferenc egy megosztott, a robbanásveszélyes indulatoktól majdnem lángba boruló országban lemondásra kényszerült, ketten voltak az MSZP elnökségében, akik azt javasolták: írjunk ki előrehozott választást. Az egyik ő volt. Én ellene voltam. Úgy véltem, nem dobhatjuk be a törölközőt a gazdasági válság közepén, nem szabadíthatunk az országra egy nyilván felelőtlen és zajos kampányt. Bajnai sikeres válságkezelése közben végig úgy gondoltam: na ugye, igazam volt! De nem tudom, nem volt-e Péter igazsága még erősebb. Ő azzal érvelt: nem lehet újabb felhatalmazás nélkül folytatni. Az állampolgárok felnőttek, választás elé kell állítani őket. Megmondani, hogy milyen keserű leckékkel jár a további válságkezelés. És ha nem, hát nem. Akkor jöjjenek mások. Nézzük meg, nézze meg az ország, mire mennek.
Azóta is gyötrődöm, melyikünknek volt igaza. És ha már így lett, ahogy lett, most mi a teendő. Az utolsó hetektől eltekintve másról sem beszélgettünk vele, csak erről. Éppen elég baja volt magával, mégsem akart a közös bajoktól szabadulni egyetlen percre sem. Végigcsinálta és győzelemre vitte kampányát a választókerületében. Bölcs volt a fórumokon, mint mindig.
Mindenkit meghallgatott, mint mindig. Hajtotta magát, amennyire tudta, mint mindig. A kampányzáró nagyrendezvénye volt az egyetlen, ahol már nem tudott feljönni a színpadra. Leült az első sor szélére, hogy ha kell, feltűnés nélkül mehessen el. A közönségnek valószínűleg fel sem tűnt, szerény embernek ismerték, aki nyilván nem akar saját magáról méltató, ajánló szavakat mondani a színpadon. Helyette megtettem én, félszemmel aggódva őt figyelve. A beszédem végét még megvárta, sápadtan és udvariasan tapsolt, majd, ahogy tervezte, feltűnés nélkül ment ki a teremből. Most is feltűnés nélkül akart elmenni, de az lehetetlen. Nem tudom, ki tud utána, helyette a színpadra lépni. De akárki, kell, hogy rá is hasonlítson.
