galéria megtekintése

Kísérleti fázis

3 komment


Tamás Ervin

Így néz ki a mi szomorú-nevetséges No pasaranunk!, a spanyol polgárháború híres csatakiáltása ebben az iszapos közegben élét, értelmét veszti, nincs már min áttörni, nincs kivel ellenállásra buzdítani, meg minek is.

Csak egy-egy feltűnőbb behódolás vált ki méltatlankodást, feltekert potméterrel kia­báljuk az érintett szemébe alantas vétkét, hogy eladta magát, egy tál lencséért, netán többért elárulta az ügyet, nevét adta az önkényhez. Vele együtt egyre többen vannak, akik úgymond betagozódtak, azzal védekezve, hogy ugyanazok maradtak, szó sincs kollaborációról, de hát élni kell, meg hát az is előfordulhat, hogy éppen példájukkal lohad a harci kedv, nő a kompromisszumkészség, épül a híd. Ennek alapítványi pénz, annak állás, amannak kormányzati ajánlás, már a megtűrés is gyanús, hiszen ezt meg eltiltották, kirúgták, indexre tették vagy egyelőre csak molesztálják – akkor emezt miért hagyják békén, honnan és miért cserébe kap oxigént. A vérmesebbek valamiféle Kádár-kori álstabilizációt emlegetnek, mikor is az írókat egyesével és állva vették meg „akár a búzát”, az alku ára „csupán” a felejtés volt, ami persze később sok mindennel járt, amit akár a rendszer támogatásának is lehetett nevezni. Magyarán konszolidálták, amiért korábban ültek.

Kétségtelen, hogy a mai seftek jóval pitibbek, de a nem kívánt viszonyok megmerevedése, beégése a hétköznapokba szükségszerűen vezet a kilátástalanságba, lemondásba vagy görcsös ­kapaszkodásba, ami az idősebbeknek olyannyira ismerős önámítás – belülről kell kikezdeni a rendszert, elérni a változásokat, a speciális beszivárgás is lehet forradalmi tett. A tekintélyes üzletember okos cikket ír a kurzus tarthatatlan politikájáról, a másik abban hisz, hogy saját projektje vizezi fel a sűrű zagyként körénk telepedő maradiságot, elkötelezett kisebbségvédő fogad el miniszteriális állást, zenekar egy a rezsim tábora számára szimbolikus helyre szóló meghívást.

 

Dúlni kezd a laboratóriumi vita, kell-e, szabad-e, megfutamodás-e, amit majd lehűt egy sztentori hang, amely a normális hozzáállást kéri számon, ne tessenek óbégatni, intoleranciával toleranciát számon kérni. Hosszú dolgozatokat lehetne citálni, hogy mikortól hogyan és miért alakult ki ez az országnyi elvarázsolt kastély, de félő, hogy a szörnyű látlelet csak újabb megtévesztő elágazásoknak nyit utat a labirintusban. Csillag István múlt heti ÉS-ben megjelent írása 4,3 millióra teszi a közvetlenül az államtól függők számát, aminek alapján úgy véli: nem kell „csengőfrász” sem a meghunyászkodáshoz, sem a kényszerű alkalmazkodáshoz.

A hatalom pedig somolyogva mutogathat az okvetetlenkedőkre, akik nem bocsátják meg az úgymond szolgalelkűeknek az árulást, azok pedig behúzott nyakkal, de egyre eltökéltebben védik a beletörődést, pajzsul húzzák maguk elé az országot, amelyet – úgy látszik – csak így lehet élhetőbbé tenni, a túlparton hagyott elvbarátaik erre még középtávon is képtelenek. Észre sem vesszük, hogy akarva-akaratlanul új köre rajzolódik a haragnak, friss pálya, élvezetes mérkőzés, cserejátékosok nélkül.

Egyébként ezek az ajándékként megtestesülő, békülékenységnek mímelt gesztusok szerves részei az abnormalitásnak, ahogy az erre adott (morálisan indokolt) reakciók is. Szó sincs semmiféle hídról, ez így együtt csak az állapotok konzerválását szolgálja. Pedig még csak a kísérleti fázisnál tartunk.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.