Így néz ki a mi szomorú-nevetséges No pasaranunk!, a spanyol polgárháború híres csatakiáltása ebben az iszapos közegben élét, értelmét veszti, nincs már min áttörni, nincs kivel ellenállásra buzdítani, meg minek is.
Csak egy-egy feltűnőbb behódolás vált ki méltatlankodást, feltekert potméterrel kiabáljuk az érintett szemébe alantas vétkét, hogy eladta magát, egy tál lencséért, netán többért elárulta az ügyet, nevét adta az önkényhez. Vele együtt egyre többen vannak, akik úgymond betagozódtak, azzal védekezve, hogy ugyanazok maradtak, szó sincs kollaborációról, de hát élni kell, meg hát az is előfordulhat, hogy éppen példájukkal lohad a harci kedv, nő a kompromisszumkészség, épül a híd. Ennek alapítványi pénz, annak állás, amannak kormányzati ajánlás, már a megtűrés is gyanús, hiszen ezt meg eltiltották, kirúgták, indexre tették vagy egyelőre csak molesztálják – akkor emezt miért hagyják békén, honnan és miért cserébe kap oxigént. A vérmesebbek valamiféle Kádár-kori álstabilizációt emlegetnek, mikor is az írókat egyesével és állva vették meg „akár a búzát”, az alku ára „csupán” a felejtés volt, ami persze később sok mindennel járt, amit akár a rendszer támogatásának is lehetett nevezni. Magyarán konszolidálták, amiért korábban ültek.
Kétségtelen, hogy a mai seftek jóval pitibbek, de a nem kívánt viszonyok megmerevedése, beégése a hétköznapokba szükségszerűen vezet a kilátástalanságba, lemondásba vagy görcsös kapaszkodásba, ami az idősebbeknek olyannyira ismerős önámítás – belülről kell kikezdeni a rendszert, elérni a változásokat, a speciális beszivárgás is lehet forradalmi tett. A tekintélyes üzletember okos cikket ír a kurzus tarthatatlan politikájáról, a másik abban hisz, hogy saját projektje vizezi fel a sűrű zagyként körénk telepedő maradiságot, elkötelezett kisebbségvédő fogad el miniszteriális állást, zenekar egy a rezsim tábora számára szimbolikus helyre szóló meghívást.
