Sándor Mária minden gondolatát úgy kezdi és azzal zárja, hogy a kisemberrel ezt nem lehet megtenni. Azt viszont meg kellene. A bekezdés elején nem volt szükséges a név mögé jelzőt, határozót írni, hogy tudja az olvasó, kiről van szó. Elég volt a név. Pedig Sándor Mária is kisember. Ahogy az igazán nagy formátumú jelenségek, az Eiffel-torony, a Niagara-vízesés vagy mondjuk a Bernabeu stadion közelről tekintve zavarba ejtően kicsik, de legalábbis nem robusztusak. A lényegük az.
Sándor Mária is törékeny. Kicsi. Nem a termete, hiszen magas. De a végtelenségig kisember.
A hite a nagy és az akarata. És az igaza. Ami egyszerű. Nem tűrheti, amit ápolónőként több mint két évtizede megél. Hogy már alig tudnak segíteni a betegeken, ami csecsemők esetében, akikkel ő dolgozott, és majd még fog is, még fájdalmasabb, mint egyébként. Nem tudta tovább elviselni, hogy például munka közben inkább nem isznak, hogy ne kelljen vécére menni. Mert az ott mindennek az alja.
Sándor Mária kisemberként azzal szembesült, hogy kolléganői vagy a betegek pusztító helyzetéről saját köreiben hiába beszél, sem a szakszervezet, sem a kamara, sem senki, akiben hinni lehetne, nem tesz – mert nem tud, nem akar, vagy nem mer – semmit. Ha így van, vagy végigzokogja az életét, vagy belevág. Az utóbbit választotta. És a fekete ruhás nővért hónapok alatt megismerte az ország. Immár kénytelen volt tudomást venni róla a szakmája is. Nagy demonstrációkat szervezett, kis eredményekre futotta is. De az igazi eredmény az, hogy nem lehet már nem tudni arról, mi van a hazai egészségügyben.
