galéria megtekintése

Kis találkozás

Az írás a Népszabadság
2015. 06. 19. számában
jelent meg.


Doros Judit
Népszabadság

Talicskát tol a sildes sapkás férfi: a rozoga tákolmányon egy kihúzható konyhaasztal, alatta két szék, a maradék helyeken műanyag fonatos demizsonok. A rakomány minden oldalon kilóg, a szűk utcán a legkisebb gödörben is hatalmasat rázkódik az asztal. Ilyenkor csilingelnek a fiókjában felejtett kések, villák, kanalak.

Lomtalanítás volt a faluban, onnan a kincsek.

Kitérdelt szövetnadrágot visel, valaha jó anyagból szabták. A bokája felett ér véget vagy tíz centivel, kivillan a kitaposott bőrcipő és a meztelen lábszár. Öv helyett madzaggal tartja a derekán, amit hevenyészett matrózcsomóval kötött meg. Fehér ing van rajta, a lapátnyi gallér a hetvenes éveket idézi. A színe persze már rég nem fehér, csak sejteni lehet egy-egy térképdarabnyi részből, hogy valaha ilyen lehetett, s ha gondos asszony mosná, keményítené, vasalná ropogósra, tán még a vasárnapi miséhez is felvehetné.

 

Ha járna templomba. És lenne gondos asszony.

Megáll, a talicska nyelét gondosan egy kidőlt tuskóra teszi. Sodrott cigarettát vesz elő kopott fémdobozból, rágyújt, hosszan fújja ki a füstöt. Az ujja sárgás, a felső ajkai bordón szürkéllenek, nikotin és alkohol veszejtette el a rugalmasságukat.

Amikor elmellőzöm, rám köszön.

– Szia. Az én falum ez, itt megmaradt a szokás, hogy mindenki köszön mindenkinek. Korábban még a turistáknak is, de aztán a falu népe leszokott erről, mert az „idegenek” sose köszöntek vissza. Vagy ha igen, akkor túlreagálták, és valamiféle „adjonistenfogadjisten” képződménnyel válaszoltak az egyszerű „jónapotra” is, gondolván, ha már húsz kilométerre van a legközelebbi város, akkor itt biztosan megállt az élet, árvalányhajas kalapban közlekednek még mindig a legények, csizmájukat szalonnabőrrel suvickolják fényesre, a lányok szűzen mennek férjhez, a nászéjszakai lepedőt pedig ma is közszemlére teszik, hadd sóhajtson fel megkönnyebbülten az erkölcsös közösség.

– Jó napot – köszöntem vissza, s mentem volna tovább, ha utánam nem szól.

– Nem ismersz meg, ugye? Megálltam, visszaléptem. Reméltem, a szeme majd segít, azt kevésbé szaggatja meg az idő. Az illedelmesnél tovább méregettem, de ez nem zavarta. Egyetlen vonása sem volt ismerős.

Megmondta a nevét.

Azonnal bevillant a gyerekkori szeplős arc, a kirobbanó energia, a huncut, zöld tekintet. A legszebb fiú volt az iskolában, benne minden rosszban, hiába pofozta fel ezekért rendszeresen az apja. Sose tanult jól, de nem volt buta. A mesében ő lett volna a legkisebb szabólegény, akinek vagányságát és talpraesettségét végül megjutalmazza az élet, mondjuk elnyeri a legszebb lány kezét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Kínos lett akkor ott a csend s a tapintható csalódottság. Hamarabb dobta el a cigarettát, máskor biztosan körömig égett volna, most meg félig elszívva taposta el az árokparton. Lassan emelte fel a talicskát, nekifeszült a derekával, hogy elinduljon a nehéz rakomány. A villák, kések, kanalak az asztalfiókban összecsendültek. De most inkább komoran, mint a harangszó, amit egy távozóért kongatnak valahol.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.