Ez utóbbi részeként került sor az egyik legtekintélyesebb orosz demográfus, Anatolij Visnyevszkij előadására és az azt követő vitára. A témát nem először tűzte napirendjére az alapítvány. Ez már csak azért is érthető, mert Oroszország a 90-es évek elejétől hosszú időn át folyamatosan veszített népességéből. A Szovjetunió felbomlásakor még Oroszország számított a világ hatodik legnépesebb országának. Azóta azonban újabb és újabb államok előzték meg.
Ma már nemcsak Pakisztánban, hanem Bangladesben is többen élnek, mint Oroszországban. Ezzel nemcsak az a gond, hogy kevesen lakják ezt a két kontinensre kiterjedő hatalmas országot, hanem az is, hogy ez a kevés felettébb egyenetlenül oszlik el. A lakosság négyötöde az összterület negyedét alkotó európai részeken koncentrálódik. Ezzel szemben az Urálon túli – Kínánál nagyobb területet kitevő – ázsiai részeken mindössze 29 millió ember él, ők is főként az ország déli határai közelében.
Problémát jelent az is, hogy Oroszországban továbbra is igen kevés az egymilliónál népesebb metropolis.
Mindössze tizenöt ilyen város van, közülük négy-öt épphogy eléri a milliós nagyságrendet. Ehhez az előnytelen örökséghez társult a népességszám 14 éven át tartó csökkenése. A lakosságszám növekedésének üteme már a 80-as évek derekán lassulni kezdett, majd a Szovjetunió felbomlását követően elkezdett csökkenni. A születésszám ekkor kezdődő drasztikus visszaesését a szovjet belső perifériáról meginduló migráció sem tudta ellensúlyozni.
A lakosság száma – az évenkénti több százezres migrációs nyereség ellenére is – évről évre több százezerrel csökkent. Ennek következtében Oroszország népessége 1994 és 2008 között hatmillió fővel lett kevesebb. Ezt követően lassú fordulat bontakozott ki. Megjelentek az első jelei annak, hogy – előbb a népességcsökkenést meghaladó migrációnak, majd a minimális születésszám-növekedésnek is köszönhetően – ismét elkezdett gyarapodni a népességszám.
A kedvező fordulatban szerepet játszott az abortuszok számának látványos csökkenése is. Volt persze miből csökkenni. A 60-as évek végén ugyanis száz élve születésre még csaknem háromszáz terhességmegszakítás jutott. Lassan javulni kezdett a helyzet, a 80-as évek végén pedig újra romlásnak indult. Ez oda vezetett, hogy 1994-ben száz élve születésre újra csaknem kétszázötven abortusz jutott. Ma már ötven alatt van a száz szülésre jutó terhességmegszakítások száma.
Ez az arány ugyan még mindig jóval magasabb a nyugat-európai átlagnál, de mégis jóval kedvezőbb, mint amilyen a korábbi évtizedekben volt. Visnyevszkij előadásából az is kiderült, hogy a népesség növekedése kapcsán egyelőre korai lenne tartós tendenciáról beszélni. Már csak azért is, mert számos jel utal arra – a többi között a lakosság kor szerinti megoszlása –, hogy az utóbbi évek kedvező változásai valószínűleg nem lesznek tartósak. A várható élettartam tekintetében azonban érdemi javulás történt.
2003-ra a férfiak születéskor várható élettartama 57 évre esett vissza. Ez rosszabb mutató volt, mint a korabeli Pakisztáné.
Mára jelentősen javult a helyzet. A férfiak élettartama 65 évre nőtt, míg a nőké 76-ra. 2013-ra az átlagéletkor 70 év fölé emelkedett. Ezzel Oroszország a világ országainak rangsorában az 51. helyre lépett elő. Elgondolkodtató, hogy ezt a szintet korábban már kétszer is elérte. Először a 60-as évek közepén, majd két évtizeddel később.
Míg a Hruscsov-korszak derekán mind a férfiak, mind a nők esetében alig néhány évnyi volt Oroszország lemaradása Japánhoz, az Egyesült Államokhoz és Nyugat-Európához képest – sőt a nőkre vonatkozó japán adatok rosszabbak voltak az oroszországiaknál –, addig mára a férfiak esetében 10-15, míg a nőknél 5-10 évre nőtt a különbség. Tanulságos, hogy az utóbbi fél évszázadban nemcsak a lemaradás mértéke nőtt, de az is jól látszik, hogy míg a világ fejlett részén a várható élettartam egyenletesen – már-már egyenes vonalban – nőtt, addig Oroszország visszaesésekkel tarkított hullámpályán haladt.
Míg a Hruscsov-korszakban a férfiak átlagéletkora növekedőben volt, addig a brezsnyevi években fokozatosan csökkent. Gorbacsov első éveiben ismét emelkedett, majd megint elkezdett csökkenni. Ez a kedvezőtlen folyamat Jelcin idejében teljesedett ki: 1994-re a 60-as évek elejét idéző szintre zuhant vissza az átlagos élettartam, majd ismét növekedésnek indult. Putyin hatalomra kerülésekor a férfiak átlagéletkora már megint 60 fölött járt, majd 2003-ra 58 évre esett vissza. Attól kezdve viszont folyamatosan emelkedik.
|
| Fotó: Maxim Shemetov / Reuters |
Hasonlóképpen alakultak a nők adatai is, azzal a különbséggel, hogy a Brezsnyev-korszakban nem mutatkozott érdemi visszaesés. Ennek ellenére az adatok itt is jelentős hullámzást mutatnak. Nyilván több körülmény is közrejátszott ebben. Ezek egyike – a megannyi politikai változás mellett – a viszonylag alacsony szintű egészségügyi ellátás lehet. Oroszország mindig is keveset fordított egészségügyi célokra. Már jó néhány éve nem többet, mint a GDP öt-hat százalékát. Franciaország és Németország esetében ez 11-12 százalék.
De még ennél is beszédesebb, hogy az egy főre eső oroszországi egészségügyi kiadások még vásárlóerő-paritáson számolva is csak ötödét-tizedét teszik ki a német, japán és amerikai mutatóknak. Visnyevszkij részletesen kitért az oroszországi migrációs helyzetre is.
Ez annál is fontosabb kérdés, mert az ENSZ adatai szerint Oroszország fogad be legnagyobb számban migránsokat az Egyesült Államok után.
Ez a statisztika azonban önmagában több okból is félrevezető. Egyrészt azért, mert bevándorlóként tart számon mindenkit, aki a mai Oroszország határain kívül született.
|
| Fotó: Lucy Nicholson / Reuters |
Ezek száma 12 milliónál is több. Ám döntő többségük még az előtt költözött orosz területre, hogy felbomlott volna a Szovjetunió, vagyis aligha lehet őket valódi migránsokként számon tartani. Másrészt a bevándorlók abszolút száma önmagában vajmi keveset árul el arról, hogy jelenlétük milyen terhet ró az országra, már amennyiben felbukkanásuk teherrel jár.
Ha ugyanis az összlakosság arányában vizsgáljuk a betelepülők számát, akkor Oroszország egyáltalán nem tekinthető jelentős célországnak. Még európai összehasonlításban is csak a középmezőnybe tartozik. A migránsokhoz való oroszországi viszony ennek ellenére felettébb kényes és kétértelmű. Az orosz társadalom jelentős része még a szovjet belső perifériáról betelepülő, nemorosz migránsokat is bizalmatlanul fogadja. Ugyanakkor a demográfiai folyamatok még abban az esetben is fontos és értékes fejleménnyé tennék megjelenésüket, ha a néhány éve elkezdődött népességnövekedés tartósnak bizonyulna. Erre azonban egyelőre nincs garancia, ahogy a bevándorlók integrálására sem. Ráadásul az elmúlt évek nacionalista hangulatkeltése csak tovább rontott a helyzeten.
