A magyar futballválogatott tíz napja fejezte be Európa-bajnoki szereplését, vagyis a torna félidejében. A mérleg: egy győzelem, egy vereség, két döntetlen, negatív gólkülönbség. A csoportból a várakozásokat felülmúlva továbbjutottunk, első egyenes kieséses meccsünket a várakozásnak megfelelően elbuktuk, a negyeddöntőkig a legnagyobb különbségűnek számító négygólos vereséggel. A múlt hét hétfőjén, délután 3 óra körül gördült a csapatot hazaszállító gép a reptér betonjára. Érkeztüket ünnepi vízsugárral köszöntötték, majd valamennyi csapattagot a Hősök terére szállították, ahol már lelkes tömeg várta őket.
Nem akarok semmiféle szakmai elemzésbe bocsátkozni, a csapat a továbbjutással teljesítette a célt, azzal pedig, hogy csoportelső lett, túlteljesített. Erre pedig már lehetett pakolni egy kis közhangulat-javítást, ami úgy szólt, hogy kis ország nagy sikeréről van szó. (A politikai színezetű nemzetkovácsolásról nem ejtenék szót.)
A kis ország nagy sikere elégnek mutatkozott és igen stabilnak – egészen a vízsugaras érkezés esti meccséig, akkor ugyanis a még kisebb Izland kiejtette a Belgiumnál meg sokkal nagyobb futballhatalmat, Angliát. Ettől a meccstől kezdve Izland játszotta azt a szerepet, amit mi néhány órán keresztül, pontosabban játszhatta volna, ha akarja. De nem akarta. Amikor az izlandi csapat kapitánya örömittasan nyilatkozott a televízióban, végignézett az ünneplő tömegen, és azt mondta: „Ez fantasztikus, de nem nyertünk még semmit."
