Ha tudna kínaiul, felhívhatná most a luopeji gazdát, és elmondhatná neki, hogy átérzi a fájdalmát, s osztozik a csirkék elvesztése feletti bánatban. Anyám tudja, milyen érzés az. Volt egy hannoveri vérebünk, egymaga tizenkét tyúkot vadászott le egyetlen – neki boldog – délutánon. Még megszidni sem lehetett, olyan elégedett képpel ült a kiterített zsákmány felett, miközben várta a gazdája, vagyis apám elismerő szavait.
A leölt tyúkok jutottak eszembe – Kínán innen és túl –, mikor szárnyast venni mentem a napokban az egyik szomszédos faluba. Azt ígérték, kapirgálós, tápot nem látott, legfeljebb kukoricát, hernyót, gilisztát, füvet, lóherét és pajort csipegető kendermagost vehetek egy idős nénitől. Ő az egyetlen a környéken, aki úgy tart még aprójószágot, ahogyan régen a nagyanyáink. Kint a kertben, szabadon: még hálni is a faágra járnak, nem ólba.
– Házat nem akar venni, kedveském? – kérdezte a fejkendős asszony, miközben a használattól fényesre koptatott fanyelű késsel, egyetlen határozott mozdulattal elnyisszantotta a tyúk nyakát. Gyerekkoromban sokszor láttam ilyet, meg aztán apám vadászember volt, a vér mifelénk nem számított nagy eseménynek. Aztán az asszony forró vízzel leöntötte a madarat. Az ázott toll szaga szép lassan belekúszott az orromba. Határozott mozdulattal kopasztotta meg, aztán felvágta, kibelezte, kimosta a belsejét, s – mivel látta rajtam rég elveszett falusiságomat – fel is darabolta nekem.
– Na, nem akar házat? – kérdezte meg újra.
Nem akartam, de gondoltam, a kedvéért úgy teszek, mint aki elgondolkodik a kérdésen. Hátha kell nekem tyúk legközelebb is, jobb az ilyen kapcsolatot melegen tartani.
Csak a szomszéd portáig mentünk. Takaros kis parasztház állt rajta, hatalmas udvarral. Frissen meszelt vastag falak, vakító fehér ablakkeretek, új cseréptető. Bent barnára pácolt, hibátlan famennyezet, nemrég lakkozott parketta. Keményített függönyök, hímzett terítők mindenütt.
– A fiamé. Ügyes gyerek, mindent megcsinált maga. Sose nősült meg, mintha a ház lett volna az élete párja, erre költötte mindenét – mesélte az asszony, miközben kézfejével megtörölte a homlokát, és sóhajtott egy alig hallhatót.
Kifelé hatalmas kulccsal zárta be a kaput. A „gyerek” – aki meglehet vagy ötvenéves – még elektromossá alakította, mielőtt kiköltözött Németországba, ahol lakatosként végre rendes munkát kapott. De az anyjának nem áll rá a keze a távirányítóra. Inkább az öreg, megkopott, itt-ott már rozsdás kulcsot használja, ha néhanap szellőztetni jön.
