Látszólag halálugrásra szánta el magát Kína, amikor szakítva bő két évtizedes gyakorlatával, átmenetileg átengedte a piacnak a nemzeti valuta, a renminbi (jüan) árfolyamát. Ám amint megtette, rögtön meg is riadt a nemzeti valuta értékcsökkenésétől. A jegybank interveniált, és központi beavatkozással minimálisra csökkentette a jüan de facto leértékelését. Miáltal ha nem is pontot tett egy dilemma végére, de visszavitte önnön gazdaságpolitikai doktrínáját a „nulla pontra”.
Egy nemzeti valuta – Európában is sokszor kipróbált – leértékelése kétféle hatással jár elvileg. Egyrészt olcsóbbá teszi az exportot, másrészt drágábbá az importot. De ha mindenki ugyanezzel a módszerrel él, akkor a történet vége a semmibe fut. Nyereségoldalon ugyanaz mutatkozik, mint veszteségoldalon, kivált, ha valaki ugyanolyan mértékben érdekelt az exportban, mint az importban. (Emlékeim szerint német–francia relációban ez többször bebizonyosodott.)
Kína azonban, mondjuk így, nem a klasszikus eset. A jüan leértékelése tabunak számított. Kínának nem volt szüksége arra, hogy exportvezérelt, lélegzetelállító növekedéséhez leértékelje a valutáját, mert az – a dollárhoz képest, amelyhez az árfolyamát hozzákötötte – így is olcsó volt, esze ágában sem volt még olcsóbbá tenni. Az Egyesült Államokat olyan mértékben árasztotta el a kínai exportáru, ami példátlan kereskedelmi többletet idézett elő kettejük viszonyában. (Nota bene: nemcsak ebben a viszonyban, hanem egész Európában. Kínának idén júniusban 536 milliárd dollárnyi pozitív szaldója volt, folyó fizetési mérlegtöbblete elérte a 300 milliárdot!) Csakhogy. Félnivalója ugyan Kínának nincsen, de a növekedés, az export és a beruházások számai évek óta lefelé mennek. Ami a kínai vezetést megriasztotta, az a „koncepcióváltás” kudarca volt. Három éve úgy gondolták, hogy az exportvezérelt növekedésről áttérnek a fogyasztás (belső kereslet) felfuttatására, amihez a bankjaik elég pénzt tömtek az ingatlanfejlesztésbe és a tömegnyi új lakópark, lakás berendezéséhez szükséges iparágakba (tartós fogyasztási cikkek). De az a példátlanul nagy summa, amit beleöntöttek a 2008/2009-es világválság hatásainak kiküszöbölésébe, a nap végén szellemvárosokat és kihasználhatatlan ipari kapacitásokat eredményezett – a tetejébe irdatlan eladósodást, kivált a helyi önkormányzatoknál, melyek olcsó hitel és alacsony kamat mellett ész nélkül „fejlesztettek”. Ez az építmény omlott össze. Itt keresendő az ok, amiért voltaképp visszatértek a korábbi gazdaságpolitikához, és eszközként a nemzeti valuta leértékeléséhez folyamodtak.
