Fiatal szomszédaim, Ákos és Anna Angliában terveznek letelepedni. Itthon, a Vajdaságban csak Ákosnak van munkája. Nemrégiben kapták meg a magyar állampolgárságot, amint a kezükben a magyar útlevél, uniós polgárként már csomagolnak is.
A mi kis utcánkban csupán harminc családi ház van. Nyolc üresen áll. Mindből az utóbbi egy évben költöztek el a lakók, kivétel nélkül magyar családok, friss magyar állampolgárok. Nekik eszük ágában sincs Magyarországon szavazni, de már Szerbiában sem fognak. Pedig sok őket érintő kérdésben a vajdasági magyarok maguk dönthet(né)nek a Magyar Nemzeti Tanácsba (MNT), a helyi, tartományi vagy köztársasági parlamentbe delegált képviselőiken keresztül.
Az MNT dönt saját hivatalának alkalmazottairól, a magyar iskolák, kulturális intézmények és sajtóházak, közvállalatok vezetőiről. A kiválasztásnál (még a takarítónők esetében is) a párthűség a legfőbb szempont – így lesz a mindössze nyolc osztályt (kilenc év alatt) elvégzett pártkatonából iskolaszéki tag vagy az uszodai jegyszedőből a városi könyvtár igazgatóbizottsági elnöke. Hosszú ideje egyetlen párt – sokak szerint csupán pár ember – hoz döntéseket a magyar közösséget érintő emberi és anyagi erőforrásokról.
Az emiatt a Vajdasági Magyar Szövetségen (VMSZ) belül is elhangzott bírálatok összetalálkoztak a döntés-előkészítésből kiszorított értelmiségek és az egyetlen napilapjukat pártszócsőként megélni kénytelen újságírók körében megjelenő hangokkal. Mindez együttesen vezetett oda, hogy az elmúlt húsz év legkomolyabb politikai válsága alakult ki a Vajdaságban, ami a Magyar Mozgalom (MM) nevű civil szervezet megalakulásához vezetett.
