Ám ennél baljósabb tényezőnek bizonyult az emberi. Korábban, gyakorlatilag a megalakulása óta a szövetségnek kiemelkedő kvalitású elnökei, vezetői voltak, tekintélyes, szakmailag is elismert személyek. A rendszerváltás után ez a szint fokozatosan lesüllyedt, bár eleinte még akadt néhány kiemelkedő professzor-elnök. Aztán fokról fokra gyengébb minőségű, emberileg is kedvezőtlenebb személyek vették át a vezetést. A vezetőség az egyesületeket elhanyagolta, miközben sokaknak (főleg maguknak) magas fizetéseket, jutalmakat adtak. Az állami támogatások elmaradásával a műemlék jellegű épületek fenntartása is nehézzé vált, így a szövetség jól működő vidéki szervezeteinek székházait sorra eladogatták. A vidéki szervezetekben is számos visszaélés volt tapasztalható: meg nem szolgált magas fizetések, jutalmak, be nem fizetett járulékok. Pedig vidéken volt néhány igen figyelemre méltó épület is, mint a kecskeméti vagy az esztergomi felújított gyönyörű zsinagóga, amely már imaházként nem működött, minthogy e városok zsidó lakosait 1944-ben majdnem teljesen kiirtották. Az MTESZ házaként ezek az egykori zsinagógák kiváló kulturális központként funkcionáltak.
Az állam, a kormányzat nem segített? Nos az állam dehogy segített, hiszen szemet vetettek már a kitűnő helyen lévő telkekre, épületekre. Parlamenti irodaház épül most Budapesten a mérnökök, természettudósok gyülekezőhelyén.
Sajnos kimondhatjuk: a rendszerváltás utáni magyar kormányok egyike sem kényeztette el a műszaki értelmiséget. Csak egyetlen adat erre: az Európai Unióban az utolsók között kullogunk a kutatásra-fejlesztésre-innovációra fordított pénzek tekintetében. És nemcsak a mai kormány, hanem az előzők idején sem volt jobb a helyzet. Az innovációt korábban magas színvonalon kezelő Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságot (OMFB) szétverték, helyette könyökvédős hivatalnokok intézik az ügyeket. Az ebből adódó problémákról igen kiváló összefoglalás jelent meg a 168 Órában, érdemes elolvasni. Az érzelmesebbek akár könnyeket is hullathatnak.
Ehhez járul, hogy a mostani kurzusra mindenfélét lehet mondani, egyet azonban biztosan nem: azt, hogy fogékony lenne a múlt értékeire. Még akkor sem, ha azok az értékek politikához, ideológiai eszmékhez egyáltalán nem kötődnek (kivétel a Horthy-korszak). Nem támogatja a műszaki értelmiség civil szerveződéseit, jobb esetben közömbösen viselkedik, de inkább ellenséges. Nem értékeli a múlt jeles emlékeit, hagymázas tervek érdekében képes akár sok évtizedes, sőt évszázados értékeket is lerombolni. Kezdődött ez a folyamat már az Antall-kormány idején, amikor a teljesen elhibázott és korrupt privatizáció során a hazai kormányzati vezetők közönyösen elviselték, ahogy az új, többnyire külföldi tulajdonosok bántak a kis vállalati múzeumokkal, gyűjteményekkel. Az új urak nemhogy megtűrték, vagy még inkább bátorították volna a gyárak, bányák sok gondoskodással, odafigyeléssel, nem egyszer szenvedélyes szeretettel kialakított technikai gyűjteményeinek megőrzését, inkább szétszórták, megsemmisítették azokat. Az volt a jobb eset, amikor engedték őket széthordani. (Így legalább maradt belőlük valami). Korábban, a privatizáció előtt nagyon sok igazgató, vállalati vezető támogatta, segítette az ilyen gyűjtemények létesítését és fenntartását. Ezek pótolhatatlanul elvesztek. Megerősíthetik a muzeológusok, igazolhatják akár a bélyeg- és éremgyűjtők is, hogy egy gyűjtemény nem darabok egyszerű összessége. Egy gyűjteménynek rendszere, szinergiája, sőt lelke van. Ezek a pótolhatatlan nemzeti értékek elpusztultak sorra a rendszerváltás kezdetén.
Mindez azért merül fel bennem, mivel most éppen a várbeli kormányzati negyed kialakítása kapcsán különös élességgel jelent meg egy fenyegető helyzet. A várnegyed egyik legszebb részén, az Úri utcában van egy szerény kis múzeum, Telefónia a neve, egyúttal ez a hivatása is. Maga az épület, amely volt klarissza kolostor is, a helytartótanács székhelye is, majd kutatási intézmények helye lett. Korábban a Magyar Tudományos Akadémia is a dísztermében tartotta konferenciáit, közgyűléseit. Ez az épület a hozzá szép, kertes udvarral kapcsolódó Országház utcai épülettel együtt a mostani át- és beköltöztetési láz részeként a Belügyminisztérium székhelye lenne. Miért éppen itt? Állítólag Keresztes-Fischer Ferenc egykori belügyminiszter emléke előtt tisztelegve választották ki ezt a helyet. No persze, ez nyilván csak jámbor kis spekuláció. Sokszor jártam ott kutató koromban, jól ismerem és ezért tudom: ha egy épület alkalmatlan egy nagy létszámú mai hivatal számára, akkor ez az. Legfeljebb rendkívül nagymértékű és nagyon drága átalakításokkal lehetne ezt erre alkalmassá tenni.
De maradjunk a kis múzeumnál! Csaknem kilencven éve, 1928-ban ide, az Úri utcába telepítették az első rotary telefonközpontot. Az akkor nagyon modernnek számító berendezést (amiben Puskás Tivadar szellemi teljesítménye is benne volt) a budapesti Standard-gyárban gyártották, és részegységenként szállították a helyére. Ott szerelték össze, ott is forrasztották a kábeleket. Van belőlük jó pár ezer darab. Ezt most meg akarják szüntetni, erről már kormányhatározat is megjelent a Magyar Közlönyben. Hogy hová vinnék, arról nincs szó a határozatban.
A gond az, hogy ezt – az egyébként ma is működőképes – központot a szülőhelyéről nem lehet egyben, épségben kihozni. Dolgozott a helyén becsülettel, közel hatvan évig. 1985-ben (egyébként jó sokára, ha a modern telefónia haladását nézzük) váltotta fel az elektronikus központ. Bizony, az évtizedekig ott dolgozó munkatársak meg is könnyezték a váltást. A telefónia ekkor a Postához tartozott, és az akkori műszaki vezérigazgató-helyettes, egykori évfolyamtársam, Valter Ferenc megígérte nekik, ott marad a jó öreg rotary központ, a telefonmúzeum központi egységeként.
De most, nos most ki vele! Darabokban, netán hulladéktelepre. Az egész múzeumnak: ki vele! Ahogy a Nemzeti Galériának, a Nemzeti Levéltárnak is: ki vele! Kell a hely az új uraknak, és egy gyenge kis kultúra-központ aligha állhat ellen a hatalmasoknak. Ahogyan a százával kivágott fák is sorra hullnak a földre, lombostul, madárfészkestül.
Nincs apelláta? Nincs. A műszaki-tudományos egyesületek többsége gyenge, van, amelyik bénult, van, amelyik még működik ugyan, de befolyása alig van. A telefóniában illetékes Híradástechnikai Egyesület (HTE) és a Professzionális Távközlésért Magyarországi Egyesület (Promotel) vezetői értesülvén a tavaly ősszel megjelent rendeletből a fenyegető veszélyről, még ez év elején a belügyminiszterhez fordultak, kérve az intézkedés elhárítását. Kaptak is jó néhány hónap múltán egy alsó-közép szintű minisztériumi munkatárstól egy semmitmondó választ. Ne legyünk naivak. A legeslegmagasabb fórumon elhatározott döntéstől csak nem fognak visszalépni?
Bukarestben a Kárpátok Géniuszának parancsára egész városrészt romboltak le, hogy felépítsenek egy iszonyatos kormányzati negyedet. Sok ember öngyilkos lett miatta. Na és? Végtére is, ahol fát vágnak, hull a forgács, mondta nagy bölcsen Rákosi elvtárs. És tényleg hull, hiszen valóban kivágják a fákat, valóban elsöpörnek múzeumokat, alternatív színházakat, felszámolnak tudományos egyesületeket. Akkor hát kinek fáj, ha szétdarabolnak egy ősrégi telefonközpontot, kiszórnak egy kis műszaki múzeumot?
A szerző villamosmérnök
