A legjobb lenne, ha az EU miniszterelnökeit csapatépítő tréningre küldenék. Ott rendszerint azt a bizalomtesztet is elvégzik, amelynek során valakinek becsukott szemmel, széttárt karokkal hátra kell dőlnie, abban bízva, hogy a mögötte állók elkapják. Ha most elmennénk egy újabb uniós csúcstalálkozóra, aligha merne valaki hátrafelé dőlni.
Azt már szinte megszoktuk, hogy a görög válság kapcsán repkednek az eurószázmilliárdok; naplopó görögök, népsanyargató hitelezők, miért nem csökkentesz még egy kicsit a fizetéseken és a nyugdíjakon, miért nem hagysz már élni bennünket; ebből így nem lesz semmi. Önmagában az sem újdonság, hogy a hét végére megint legeslegutolsó esély ülésre hívták az euróövezet pénzügyminisztereit, majd kormányfőit.
Valószínűleg elég egyszavas SMS-t küldeni nekik (Görögország), és csukott szemmel is eltalálnak már a megfelelő brüsszeli tanácsterembe. Ám az átlagembernek felfoghatatlan számokon túl – most éppen 74 milliárd euróra taksálják a harmadik görög mentőcsomagot, ami „aprópénz” a 240 milliárdot felemésztő első kettőhöz képest –, megjelent a válságtalálkozókon egy mindannyiunk számára könnyen felfogható fogalom: a bizalom.
Európa vezetői kertelés nélkül kimondták, hogy nem bíznak már Görögország ígéreteiben. Pedig a legutóbb elküldött reformtervek (ezekért járna cserébe a 74 milliárd) nem rosszak, lehet róluk tárgyalni, de kevesen hiszik el, hogy ezeket a terveket Alekszisz Ciprasz és kormánya végre is hajtja. S nem ír ki például újabb népszavazást „Akar-e örök életére az EU és az IMF rabszolgája lenni?” kérdéssel.
