H a otthon maradtam volna Kolozsváron, valószínűleg ez lenne az első alkalom, hogy szavazhatnék a magyarországi választáson. (Igazából ez már négy éve megtörtént, Pesten, magyar állampolgárként.) S bár nem szokás érzelmekre hivatkozni komoly vitákban, de biztos vagyok benne, hogy mélyen megérintett volna a kolozsvári szavazás. Nem jóvátételként, Trianon sebeinek begyógyításaként, ahogy azt szeretik néhányan hangoztatni, egyszerűen azért, mert ezzel valódi közösség (politikai értelemben) alakul ki az anyaországiakkal.
A félelmem ezzel kapcsolatban csak az volt: ezt az érzést politikai fegyverként használja majd fel a jelenlegi kormánypárt, hogy „vendégszavazatokkal” pótolja ki azt, amit belföldön elveszített. Ma már tudjuk, a külföldi és határon túli magyarok egy-két mandátum sorsát döntik csupán el, vagyis nem befolyásolják lényegesen a voksolás kimenetelét. Beleszólhatnak, de nem döntik el. (Ez lett volna a második dolog, aminek örültem volna Kolozsváron.) Ezzel a konstrukcióval hosszú távon csak nyerhetünk.
Mondom ezt akkor, amikor a jelenlegi kampányt is szinte kizárólag a rövid távú célok uralják, mintha azt vernék belénk, hogy semmi sem fontos, ami négy, nyolc év múlva történik majd. Semminek nincs mandátumokon átnyúló következménye. Pedig van. Ennek is. Például, hogy a hazai pártoknak ezentúl valamiképp meg kell szólítaniuk a határon túliakat: nem esetlegesen, nem kegyként, nem díszletként kezelve őket. Számolni kell velük. Megmagyarázni döntéseket. Olyan nyelvet találni, amely érvekről szól, hiszen az érzelmek már megkapták a magukét. Nem csupán a kampány külsőségeit kellene átvinni tehát.
