Karlendítési ügybe keveredtem. Fekete póló, mondjuk, nem volt rajtam, de mivel ott ültem (álltam, ugráltam, őrjöngtem) az Izland elleni meccsen a keménymag fölött, vélhetően magamat is felfedezhetném néhány képügynökségi fotón. Tán még a karom is lendül némelyiken. Például, amikor Karaszjev játékvezetőt küldöm el nyaralni Tahitire.
Megesett párszor a kilencven perc alatt. Elsőre vicces, hogy eszményi náci menyecske lennék a szatmári népviseletemben. Második blikkre rémisztő, milyen könnyű egy ügyesen beállított és megszövegezett kép alapján elhíresztelni a nemzetközi sajtóban, hogy Magyarországon mindenki náci.
Ne legyünk álságosak: a táborban – ahogyan sok más európai futballnemzet keménymagjában is – nem nagyítóval kell keresni a szélsőjobbosokat. Nem árt azonban elgondolkodni, hogy tényleg az általánosítás és a lenézés-e a megfelelő hozzáállás. Nem lehetne-e esetleg arra használni a hirtelen kitört futball-lázat, hogy végre elinduljon az évtizedek óta égetően hiányzó párbeszéd? Nem lehetne-e megkérdezni ezt a „söpredéket", hogy mégis miért viselkedik úgy, ahogy? Miért teszi fel arra az életét, hogy hóban-fagyban, kánikulában, eredménytől függetlenül kíséri a csapatot? Miért nem családi házat vagy autót vesz azokból a százezrekből, amelyeket drapériákra, egyenpólókra, kimerítő buszos utakra költ? Miért fontos neki a pirotechnika és miért skandál trianonos nótákat? Hogy vajon érti-e, miért érzi a társadalom többi tagja félelemkeltésnek azt, ami az ő számára csupán ártalmatlan móka? Egyáltalán: hogyan érthető meg és fogadható el az átlagember számára ez a szubkultúra?
