Lemaradtam volna az időgépről szóló kormányhatározatról?
1998 van újra! Autópályát mindenhova! Akkor is hogy bejött! Belerokkant az ország, de ott áll a magyar leleményességnek, a politikai osztály makulátlan tisztességének, valamint a társadalom érett és kifinomult gondolkodásának bizonyítékaként néhány hegy nélküli alagút és egy völgy nélküli völgyhíd, meg persze sok-sok kilométer fölösleges aszfalt, szalagkorlát, egyéb műtárgy. Megannyi kis négyes metró. Legyen a vidéknek is. (Úgyis mind Pestre vezet.)
Egy átlagos hétköznapon ki lehet ülni egy kockás plédre jóízűt hungarikumozni az M6-os közepére Szekszárd és Pécs között bárhol.
De kétszer két sáv kell mindenhová, mindenkinek, minden nagyobb város elé, ez a jelentősség, a komolyság, a rang. Mint a katonáknál: kétszer egy sáv – őrmester, kétszer két sáv – törzsőrmester, kétszer három – főtörzsőrmester.
És lesz is sáv elég, ha kell. Ha megígértük, teljesítjük. Pénz nem számít. Úgyis a tiétek. Fejlődés, vagyis a fejlesztéspolitika megállíthatatlan.
Én olyan országról álmodom, ahol autópálya köt össze minden Quaestor-kárrendezési pontot minden nemzeti kereskedőházzal, klasztermenedzser-képzővel és Kun-Mediátor-fiókkal.
Addig is összeszedem tíz évre visszamenőleg a nyeretlen lottószelvényeimet, és beadom a kártalanítási igényemet 520 öttalálatosra, ha a quaestorosoknak bejött, bejöhet nekem is.
