A magyar kormány észre térítésében „három csapás” érvényesült: az Európai Bizottság versenypolitikai főigazgatóságának dohogása, a Bertelsmann-csoport befolyása, valamint az a felismerés, hogy – Lázár miniszter szavait idézve – „az elmarasztalás lehetősége áll nyitva” Magyarország előtt. Ismét igazolódik, hogy az uralkodó törvényhozó és végrehajtó hatalom nem favorizálja a racionális megoldásokat. Nem az érvek súlya előtt hajol meg a szabályalkotó, hanem a gazdasági, jogi és pénzügyi fenyegetettség hatására lép hátra.
Nem hallgat a józan, szakmai alapokon nyugvó indokokra, buta, pökhendi magyarázatokkal áll elő, majd az erőviszonyoknak megfelelően megvert kutyaként, behúzott farokkal – kicsit vicsorogva – visszavonul a neki kijelölt ólba. Engem persze a személyes presztízsveszteségük nem érdekel, de Magyarország ismételt lejáratása annál inkább. A helyzet ellentmondásos. Akár örülhetnénk is, hogy az 50 százalékos büntető kulcsot remélhetőleg kivezetik, és a szabályozás a jövőben – legalább ebben az ágazatban – normatív lehet.
A legjobb persze az lenne, ha azonnal kivezetnék a reklámadót, és elfelejthetnénk ezt az értelmetlen sarcot. Elkeserítő, hogy megint külföldről tanították móresre a keménykedő és felszínes tudású jogalkotókat. A legaggasztóbb viszont az, hogy az egykulcsos szisztémával vélhetően jelentősen kiterjesztik az adózásra kötelezettek számát. Nagyon sok – a lét és nem lét határán egyensúlyozó, alacsony árbevételű, kis és közepes nagyságú – médiavállalkozás bekerülhet az adófizetői körbe. Az adózók száma azonban nemcsak a kulcsváltozás miatt bővül, hanem azért is, mert a módosítás következtében a médiavállalkozásokon túl – a hírek szerint – teljes körben adófizetővé minősítik a saját reklámot készítőket is.
Idáig jutottam a reklámadó körüli gondolataimmal, amikor február 6-án robbant a médiabomba. Mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy teljesen fölösleges időtöltés szakmai szempontokon rágódni, hiszen itt nem költségvetési, nem adófilozófiai kérdésről van szó, hanem elvadult politikai-hatalmi huzavonáról. Két – korábban egy irányba húzó – nagymogul egymással ellentétes érdekei kerültek a felszínre, és bizony durva adok-kapok van kibontakozóban. Léteznek olyan játszmák a gazdaságban (politikában), amelyekben a legyőzött fél arcvesztés nélkül kerülhet ki a küzdelemből, de ez nem az lesz.
Itt mindkét fél gyógyíthatatlan sebeket fog szerezni a hosszú és kegyetlen harcban, hiszen már most látszik, hogy minden eszköz megengedett. Nincs fair play, nincs üzleti etika, nincs kímélet, a meccs a másik halálhörgéséig tart úgy, hogy a győztes sem tud kiegyenesedni többé. Ez nem jó hír, de van ennél rosszabb is: a sajtó és reklámszakmára mindenképpen, de mondhatom, hogy csaknem az egész gazdasági-kulturális elitre ráfröccsen a háborús mocsok. A földindulásszerű folyamatok beindulásával ugyanis egyértelművé vált, hogy a jogalkotás, a jövedelemszabályozás, az adóztatás ma Magyarországon nem a hatékony gazdaságpolitika érvényesítésének eszköze, hanem a vagyonszerzésé és a nyers bosszúé.
Nem rólunk – egyszerű vállalkozókról, munkavállalókról, nyugdíjasokról, diákokról, nem a közös teher viseléséről – szól ez a szomorú történet, hanem két egymástól eltávolodó, pillanatnyilag ellenérdekelt és mindenre elszánt hatalmi központ gusztustalan ökölharcáról. Ezek után fölösleges szót vesztegetni a sajtó szabadságára, a média függetlenségére, a költségvetés szempontjaira. Kit érdekel mindez, amikor a végletekig elaljasult közéleti arénában jól táplált gladiátorok ontják egymás vérét.
A becsapott és megosztott szurkolók az „O” szektorban és az „S” lelátón egyaránt eltorzult arccal ordítanak, és igazságot követelnek. Sajnos az „E” (európai) szektort hosszabb időre lezárták, az „SZ” (szabadság) zónát pedig meg sem nyitották. Az „L” (liberális) jelűt a főnök megszüntette, a „D” (demokrácia) szektor felépítését a közönség nem igényli, a véres leszámolást kedvelő és vezénylő nagyurak pláne nem. Józan gondolkodású polgárként nem ülhetünk tovább nyugodtan a vélt biztonságot nyújtó „R” (remény) páholyban, hiszen az elborult agyú üvöltözők már ránk törték az ajtót.
Mi vagyunk az undorító küzdelem valódi vesztesei,mivel a hatalom és a piac logikájának megfelelően valószínűsíthető, hogy az „O” és az „S” szektor vezérei előbb-utóbb kiegyeznek a színfalak mögött. A vér- és izzadságnyomokat eltüntetik. Jöhet az újabb ütközet.
A szerző közgazdász
*Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
