Az azeri baltás gyilkos, Ramil Safarov 2012. szeptemberi kiadatása óta az örmény–magyar kapcsolatok mélyponton vannak. Bezárt a budapesti örmény nagykövetség és Jerevánban sem működik magyar képviselet. Nem a két nép, hanem a két kormány között szakadt meg a kapcsolat. Hogy a két nép viszonya ne változzon, azért sokat tett Iványi Gábor lelkész és három társa, akik a kiadatásért bocsánatot kérni Jerevánba utaztak.
Ez az év – 2015 – az örmény genocídium centenáriuma. Ideje lenne a századik évforduló április 24-i dátumáig elmozdulni a holtpontról. Kétoldalú tárgyalásokat kellene kezdeményezni, amelyen a magyar kormány megvilágíthatná, hogy a nemzetközi gyakorlatnak és az uniós jogszabályoknak megfelelően járt el akkor, amikor humanitárius okokból életfogytiglani börtönbüntetésének otthoni letöltésére átadta az azeri hatóságoknak Safarovot. A kapcsolatfelvétel elindítója lehetne a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a külügyminiszter, de akár az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke is. Ha ez nem történik meg, akkor a világ joggal állíthatja Magyarországról, az egész magyar népről, hogy nem érdekli a magyar–örmény viszony alakulása.
Az örmény genocídium, amely megtörténtekor hidegen hagyta a világot, a holokauszt előfutárának tekinthető. Nem véletlenül teszi fel a költői kérdést Hitler Lengyelország lerohanása előtt: „ki emlékszik már az örmények kiirtására?” Az örmény genocídiumról, miként a holokausztról, azért kell méltó módon megemlékezni, hogy hasonló népirtás ne fordulhasson elő többé. A centenárium az egész világon esemény lesz. Gondoljunk csak a rendkívül erős amerikai örmény emigrációra vagy a franciaországi örmény közösség lobbierejére. Ebből az eseménysorozatból magára valamit adó nemzet nem maradhat ki. Márpedig diplomáciai kapcsolatok híján Magyarország szégyenszemre nem képviseltetheti magát a megemlékezésen.
