Ülök a 7-es buszon, s a reggeli napfényben figyelem a bágyadt arcokat. Csendben merednek kifelé az ablakon. Néha szól csak egymáshoz két nyugdíjas. Én ugyanígy bambulok. Nem értem. Senki nem boldog, hiszen még van munkájuk, ami itt Miskolcon már ritkaságszámba megy. Bár az önkormányzat büszkén hirdeti minden héten a városi propagandaújságjában, hogy idén is ezerrel csökkent a munkanélküliek száma… A város lakossága pedig ezerötszázzal. Nem értem. Senki nem boldog, pedig az ő polgármesterük ül a helyi trónon.
Tudom, sokan mondták már, hogy rég volt a választás, s el kéne fogadnom: a megyeszékhely most már narancssárgába öltözött, noha egyre csak romlik a város. Egyre több a bűnügy. Napról napra nő a szegénység. Többen szorulnak szociális segélyre. Több ezer gyerek éhezik. Munkahelyek szűnnek meg. A városi és állami fejlesztésekből csupán annyira futja, hogy új virágokat ültessenek a közmunkások a Városház térre. (Mondhatnám, hogy bezzeg stadionokat építenek, de itt még azt sem. 26 hónapja jelentették be, hogy végre kap Diósgyőr egy modern létesítményt, de eddig egy kapavágás sem esett.)
Maradjak itt? Menjek el? Ha elmegyek, hazaárulónak neveznek, aki csak menekül a kihívás elől, ha itt maradok, éhen halok. Gimnazista ismerőseim fele külföldön képzeli el az életét. Én „csak” Budapesten. A panelház fele üres, mert ezek Svájcba, azok Ausztriába vagy Angliába mentek dolgozni. Mi lesz veled, Miskolc?
