Foglalkozzunk tehát mi is a magánember Kerényivel, az amatőr történésszel.
Kerényi szóhasználata kísértetiesen emlékeztet egy rég letűntnek hitt korszak eszméire. Ő is szembeállítja az értelmiségieket, akik folyton csak a véleményüket mondják, magyarán összevissza locsognak, azokkal az országépítőkkel, akik viszont cselekszenek, sőt országépítés közben – mint a szélsőjobboldali Új Nemzedék 1943-ban írta – új honalapítással és hongyarapítással is foglalkoznak.
Arról nem hallgathatunk, hogy Kerényi a miniszterelnök támogatásával, tulajdonképpen a Jobbik kulturális programját valósítja meg.
Hogyan is írta egy másik nagy országépítő, aki asztali beszélgetései során oly szívesen bocsátkozott nagy történeti távlatokat átfogó fejtegetésekbe: vannak kultúraalapító nemzetek, aztán a kultúrahordozók és végül a kultúrarombolók (a zsidók). (Adolf Hitler: Harcom. Nép és faj című fejezet.)
Oldalakat lehetne megtölteni Kerényi tárgyi tévedéseinek felsorolásával és cáfolatával. Ha nem állna közel a jelenlegi miniszterelnökhöz, ha nem lenne hatalma és befolyása, zagyvaságai szót sem érdemelnének. De ha tőle is ugyanazt halljuk a hírhedt megszállási emlékmű kapcsán, amit miniszterelnökétől, vagyis hogy 1944-ben a deportálás csak azért következett be, mert a németek megszállták Magyarországot, arra válaszolni kell.
Nem Kerényi miatt, vele nincs mit kezdeni. De arról nem hallgathatunk, hogy – akár tudja, akár nem – Kerényi, a miniszterelnök támogatásával, tulajdonképpen a Jobbik kulturális programját valósítja meg.
Horthy és rendszerének rehabilitálása a Jobbik Bethlen Gáborról elnevezett 2006-os választási programjából került az alaptörvénynek nevezett dokumentum preambulumába, azzal a hírhedt mondattal együtt, mely szerint Magyarország 1944. március 19-én elveszítette nemzeti önállóságát és csak a szovjet csapatok kivonásával nyerte azt vissza.
Most Kerényi az önfelmentő hazugságnak újabb kifejtésébe bocsátkozik. Szerinte a németellenes elitet a megszállók félreállították.
Mi viszont fogalmazzunk pontosan: a német megszállók és a velük lelkesen kollaboráló Sztójay-kormány hatóságai félreállították, lecsukták, náci koncentrációs táborokba hurcolták azt a néhány száz németellenes arisztokratát, szociáldemokrata és liberális politikust, akik 1944. március 19-ig valóban fékezték a nácibarátok előretörését és megakadályozták, hogy ezek teljesen átvegyék a hatalmat.
A magyar politikai elit zöme viszont a németek bejövetele után a helyén maradt és végre hullarablóként vethette rá magát a „gazdátlannak” nyilvánított zsidóvagyonra.
Persze nem állítjuk, hogy Kerényi Randolph L. Braham munkáiból ismerné a magyar holokauszt történetét. Neki elég volt egyetlen szerelmi regény, amelyből – a regényt súlyosan eltorzítva –, arra jutott, hogy Európában csak három biztonságos hely volt a zsidók számára: Svájc, Svédország és Magyarország.
A magunk részéről ezt nem oszthatjuk, hiszen egy spanyolországi, portugáliai, vagy törökországi zsidónak nem kellett rettegnie a második világháború idején.
De Kerényi nemcsak rosszul ismeri a tényeket, hanem hiányos tudására magabiztos elméletet is épít. A zsidók számára – Kerényi szerint – oly biztonságos Magyarországon „akárhány zsidótörvényt hoztak, azokat nem tartották be”.
Mi ezzel szemben szögezzük le, hogy 1920-tól, az első világháború utáni Európa első antiszemita törvényétől, a numerus clausustól kezdve 1942-ig összesen 22 (huszonkettő) antiszemita törvényt hoztak Magyarországon. Ezeket, a hozzájuk kapcsolódó sok száz kormány és miniszteriális rendelettel együtt bizony szigorúan be is tartották. Legalább 200 000-300 000 embert tettek földönfutóvá, fosztottak ki, törvényesen, hivatalosan. Svájcban és Svédországban nem volt megalázó fegyvertelen katonai munkaszolgálat sem, amelynek a német megszállásig 25 000 áldozata lett volna.
Lehet és kell is bírálni Svájc és Svédország második világháborús menekültpolitikáját: túl későn és túl kevés üldözött zsidót engedtek be. De ők maguk nem üldözték a zsidókat, nem deportáltak 16 000-18 000 zsidót a biztos halálba (Kamenyec-Podolszkij, 1941.). Nem mészároltak le 800 hazai zsidót saját katonáik és csendőreik (Újvidék, 1942.).
Kerényi szerint a megszállási emlékművel semmi baj nincs. Nem így a Kerényi által – érvei alátámasztásának céljából – emlegetett írónő, Szegedy-Maszák Marianne szerint.
Kerényinek saját akadémiája van, abban az ő verziója elmegy történelemnek.
Az interjúhoz fűzött olvasói levele szerint „ha Kerényi úr elfordítja kicsit tekintetét az angyaltól és a sastól, valódi emlékhelyet láthat előttük, amelynek sikerült az akkori idők magyar tapasztalatait teljes összetettségükben és tragikusságukban ékesszólóan megmutatnia. Az ott heverő gyertyák, kavicsok és a fényképek között könyvem egy példányát is észreveheti. Ez az a hely, ahová valójában tartozik.”
Kerényi szerint az emlékmű csak arról szól, hogy az országot megtestesítő figura nem tanúsít ellenállást, mert túl gyenge.
Hogy Gábriel nem tanúsít ellenállást? Ellenkezőleg, keblére öleli, babusgatja a madárkáját, boldogan fogadja.
Lelkesen végrehajtja, sőt túlteljesíti utasításait, parancsait.
Adolf Eichmann élete végéig büszke volt arra, hogy kicsiny, alig félszáz fős zsidótlanító csapatával európai rekordot tudott felállítani: soha, még egyetlen megszállt országból sem sikerült ilyen rövid idő alatt ilyen sok embert (nyolc hét alatt 437 000 zsidót) gettókba, gyűjtőtáborokba kényszeríteni, majd többségüket Auschwitz- Birkenauba szállítani.
Kerényi szerint voltak a megszállókkal együttműködő rétegek, de voltak embermentő, zsidómentő rétegek is. Nyomatékosan azt próbálja – talán önmagával is – elhitetni, hogy a két réteg nagyjából egyforma erejű, létszámú volt.
2014. január 1-jéig a Jad Vasem 810 magyart, vagy Magyarországon embert mentő külföldi állampolgárt, például Raoul Wallenberget, Carl Lutzot és diplomata társaikat tüntetett ki Világ Igazaként. Ezzel szemben Horthy Miklóstól és Sztójay Döme miniszterelnöktől kezdve kb. 200 000 hivatalnok, csendőr, rendőr, vasutas, orvos és bába stb. vett részt a zsidók kirablásában, gettókba, gyűjtőtáborokba terelésében, végül a deportálásuk megszervezésében és lebonyolításában.
Nem gondoljuk, hogy érveinkkel meggyőzzük Kerényit, az ő világképe egységes és megbonthatatlan. Mit számít, hogy mit mond Braham, vagy hogy mit mond a Magyar Tudományos Akadémia.
Kerényinek saját akadémiája van, abban az ő verziója elmegy történelemnek. Nem úgy a Szabadság téri emlékműnél, ahol nemrégiben Bródy János a tüntető közönség előtt azzal a dallal aratta a legnagyobb sikert, amelyben apját megszólítva ezt kéri: „Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok.”
A szerzők történészek
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
