Krím – egy korszak kezdete
Mindaz, ami napjainkban a Krímben zajlik, nem véletlenek következménye, hisz egyfelől beleilleszkedik a már egy ideje az orosz birodalmat reinkarnáló aspirációkba, ugyanakkor olyan – etnikai konfliktusokkal terhes – végzetes megosztottság és akut válsághelyzet inspirálta, ami ma Ukrajnára épp úgy érvényes, mint volt 2008-ban Grúziára. Ez Oroszország számára alkalmat teremtett önnön világpolitikai súlyának átpozicionálására, melyet azonban nem gazdasági teljesítménye, de még csak nem is a globálisan értelmezhető katonai potenciálja indokolja. Pusztán a birodalma perifériáján gyakorolt erőpolitika az, mely – mint történt a XIX. században a Romanovok esetében, vagy a XX.-ban Sztálin birodalomépítésének évtizedeiben is – Oroszország „szomszédságpolitikáját” meghatározza.
Ahogyan korábban sem lehetett teljes értékű nagyhatalmi tényezőnek tekinteni, amely globális teljesítményekre képes, s ekként mérvadó és sikeres alternatívát jelenthetett volna vetélytársaival szemben, ma sem az. Sőt, az összefüggés fordított: ahogy békés növekedési potenciáljának határaihoz ér, agresszivitása azzal párhuzamosan növekszik. Ennélfogva a nemzetközi együttműködést e birodalommal hosszú távon sohasem a „polgári szerződéses formák” uralták, hanem a mindenkori vélt vagy valós erőviszonyokon alapuló, s ezért tetszés szerint felrúgható alkuk.
A változóan rivális vagy éppen szövetséges nagyhatalmaknak tanácsos volt mindig bizonyos távolságtartással viszonyulni egy efféle Oroszországhoz, miként történt az a XIX. században, amikor a világ gyakorlatilag ázsiai államként kezelte, de a XX. században is, melyet az alkalmi kényszerszövetségesi vagy nyíltan ellenséges hidegháborús politika uralt. Más kérdés, hogy milyen kényszerpályákat szabott a földrajzi közelség olyan államok számára, amelyeknek nem volt katonai-gazdasági ereje ellenállni a moszkvai szándékoknak. Ezek állandó lavírozásra kényszerültek abban az erőtérben, amelyet egyrészt a nyugati demokráciák, másrészt egy állandó gazdasági krízissel küzdő, s ugyanakkor a despotizmusból kinőni képtelen birodalom alkalmi szövetsége uralt.
A „nyugalmi” állapotban lévő nagyhatalmi tömbök közötti egyensúlykeresés sem volt – talán a két világháború közötti Csehszlovákiát kivéve – sikeres, de ha egy eszkalálódó, tartósnak ígérkező konfliktusban próbáltak felszínen maradni, akkor többnyire olyan kompromisszumokra kényszerültek, amelyek a helyzet vesztesévé tették őket. A körülmények e téren ma is hasonlóak, azzal a különbséggel, hogy az egykori Közép-Európa és a Baltikum már az unió része, s államaik tagságot szereztek a NATO-ban. A NATO-tagság ezen országok kötelességszerű védelmét is jelenti, s egyben azt, hogy szabadságuk nem áldozható fel egy nagyobb konfrontáció elkerülése érdekében.
A nagy hatalmi tömbök közti befolyási alkuk tárgyát képezhető területek ugyanakkor leszűkültek és keletre tolódtak. Oroszország eurázsiai uniós birodalomépítési törekvései épp azt a célt szolgálják, hogy ne lehessen más nemzetközi tömb csapatába átigazolni, miként e lehetőség többé-kevésbé – legalábbis formálisan – nyitva volt az elmúlt negyed évszázadban. Ebben a helyzetben vannak azok a posztszovjet államok, amelyek 1991, a Szovjetunó széthullását követően is még orosz érdekszférában ragadtak, s „színes forradalmaik” révén próbáltak olykor kitörni abból. Ezen államok sorában a legjelentősebb Ukrajna, nemcsak méretei és gazdasági potenciálja okán, de azért is, mert ha háromszáz év után végre sikerülne végképp kiválnia az orosz együttélésből, ezzel Oroszország számára megszűnne még a nagyhatalmi státusz látszata is.
A Majdanon lezajlott események már most stratégiamódosításra kényszerítették a Kremlt. 2015-ben alakult volna meg formálisan is az az új birodalmi egység, melynek létrehozásán Putyin évek óta fáradozik. Az Eurázsiai Unió Ukrajna nélkül nem lesz az, aminek – az orosz elképzelések alapján – lennie kellett volna. Egyrészt sokkal távolabb kerül Európától, attól az entitástól, mellyel az Orosz Föderáció létrejötte óta kereskedelmének és kulturális kapcsolatainak legnagyobb részét bonyolította. Másrészt túlsúlyba kerül benne az ázsiai elem. Moszkvát ez kiszolgáltatottabbá teszi Kínának, s mintegy túszává a közép-ázsiai, már részben dinasztikussá fejlődő posztszovjet maffiaállamoknak (Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán).
Dominóeffektus a pufferzónában
1. A Krímmegszállása ezért csak a kezdetnek tekinthető. Az orosz rendszer saját renoméján már nem sokat ronthat, így arra számíthatunk, hogy vélt vagy valós érdekeit – nem utolsósorban az egykori szovjet katonai-gazdasági komplexum egységének helyreállítását, amely jelentős beszállítói kapacitásokkal rendelkezett az Ukrajna területén működő ipari létesítmények révén – gátlásoktól mentesen fogja majd érvényesíteni. A főpróba ehhez a Krímben már lezajlott a fegyverek árnyékában, ám a wilsoni elvekre utaló népszavazással. Bár a végeredmény egy pillanatig sem volt kétséges, mégis, a látszatokra sem ügyelve, csalással hagyta a félsziget lakossága jóvá Vlagyimir Putyin akaratát. (Csak Szimferopolban 123 százalék volt az igenek aránya.). A terjeszkedés következő lépése a Donyeck-medence szintúgy java részt oroszok által lakott ipari övezeteinek, illetve Odesszának és a tengermelléknek fegyverek árnyékában történő puha annektálása lehet. Ezzel lényegében megszűnhet Ukrajna tengeri kijárata és elveszhetnek számára a kontinentális talapzat fontos szénhidrogén lelőhelyei is.
2. Azáltal, hogy a formálisan még a Moldovai Köztárság részeként szereplő, Tiraszpol székhelyű, Moszkva által támogatott apró bábállam, Transznyisztria kinyilvánította csatlakozási óhaját Oroszországhoz, Ukrajna bekerítésének újabb fejezete bontakozik ki előttünk. Odessza potenciális annexiójával, s azzal, hogy a délnyugat-ukrán területek kisebbségeit, így a gagau zokat Moszkva máris fellármázta Kijevvel szemben, Transznyisztria révén összefüggő, orosz befolyás alatt álló terület jön létre, amely Ukrajna kiszolgáltatottságát az orosz birodalommal szemben nagymértékben megnöveli, miközben az iránta vállalható nyugati szolidaritást megdrágítja.
3. A krími és különösen a transznyisztriai események következtében a megcsonkított Moldovai Köztársaság bemenekülni kényszerülhet egy gyorsan tető alá hozható unióba Romániával. Moldovai politikusok és elemzők ennek feltételeit már nyíltan mérlegelik: egyesek szerint ahhoz, hogy ez azonnali uniós – és persze NATO – garanciákat jelentsen, a teljes egyesülés elkerülhetetlen; ennek nagyrésztmegvannak nemcsak a gazdasági és regionális feltételei, de erősíti a tradíció, a közös nyelvtől a közös nemzeti szimbólumokig. Mások, tekintettel az itt is eléggé vegyes etnikai háttérre, egyfajta államszövetséget vizionálnak.
4. Kárpátalján az orosz nacionalizmus „emberjogi” alapon már elkezdte heccelni a terület külső anyaországgal rendelkező kisebbségeit (magyarokat, románokat), reális alternatívaként meglebegtetve a lehetőséget, hogy itt a történelmi pillanat és módszer az anyanemzeteikkel való egyesülésre. Csakhogy ebbe az orosz rulettbe ők kizárólag fordított eséllyel szállhatnának be.
E kisebbségek félelmei a nyugat-ukrajnai nacionalista szélsőségesek fenyegető jelenléte miatt ugyanakkor már ma sem alaptalanok. Még akkor sem, ha nem lépnek fel hangsúlyosan kollektív kisebbségi jogaik védelmében, hiszen az oroszokkal szemben tehetetlen, frusztrált, nemzeti méltóságukban sértett ukránok indulatai kontrollálatlanul zúdulhatnak a katonai-védelmi háttérrel nem rendelkező nemzeti kisebbségekre. Különösen, ha követeléseik egy lehetséges területi elszakadás előkészítéseként lennének értelmezhetőek. Mindezen túl: egy efféle kiszakadási kísérlethez nem létezik támogató, az anyaországaikhoz köthető nagyhatalom, elvégre Oroszország érdekei sem nyúlnak egyelőre túl az ukrajnai kaotikus politikai állapotok tüzelésén.
Másrészt valamennyi érintett anyaország tagja a NATO-nak és az uniónak, s mindkét szervezet kizárja a második világháború óta kialakult határok bolygatását. Ráadásul 1994-ben a Budapesti Memorandummal még külön garanciákat is vállaltak Ukrajna határainak védelmére, s most a Krím annexióját elsősorban ennek jogi érvényével támadják. Arról nem is beszélve, hogy Ukrajna, bár elsősorban nem energiatermelő állam, de az energia tranzitban kulcsszerepet játszik, s így bármilyen ellenségeskedés, de akárcsak a kapcsolatok romlása számos szomszédos uniós állam, leginkább Magyarország és Szlovákia, illetve Románia energiabiztonságát veszélyeztetné. Mindennek fényében a Fidesz érdekeltségi köréhez tartozó Echo TV által sugárzott területelcsatolási víziók és az ezekhez kapcsolódó, az orosz érdekek alapján is intonált politikai biztatás létében veszélyezteti a kárpátaljai magyarságot.
5. Külön kérdés az ukrajnai helyzet utóéletének kihatása Erdélyre. A Krím népszavazással szentesített annektálása nyomán a román politikai elitben máris fokozódtak az aggodalmak a székelyföldi területi autonómiak öveteléssel kapcsolatban, amelyet ráadásul – személyes jelenlétükkel – fideszesek és magyarországi szélsőjobboldali pártvezérek tettek még inkább provokatívvá. A volt püspök, s jövendő fideszes európai parlamenti képviselő, Tőkés László azáltal, hogy az erdélyi magyarok helyzetét a krími tatárokéhoz hasonlította, ismételten meg- és felerősítette ezeket a félelmeket, illetve újabb érveket szolgáltatott mindazoknak, akiknek román részről érdekük a magyar kisebbségi jogok érvényesítésének keresztezése. A magyarországi politikai szereplők fenti megnyilatkozásai és a krími fejlemények nyomán a román közvélemény úgy dekódoljamaga számára a székely autonómiatörekvéseket, mint az esetleges elszakadáshoz vezető politikai és közigazgatási feltételek létrehozásának első lépését. Ilyen légkörben aligha lesz meglepő, ha a román pártok ellen fognak állni minden, korábban nem teljesen reménytelen engedménynek: például, hogy az uniós régiók kialakításakor az etnikai-kulturális elvet hagyják érvényesülni.
E félelem egy külső, nem érdekelt – mondjuk egy uniós – szemlélő számára egyáltalán nem tűnik alaptalannak, ha például felfigyelnek a magyar kettős állampolgársági politikában az évek során beállt jelentékeny változásra. A Fidesz a kettős állampolgárságot kezdetben szimbolikus, a magyar nemzet, mint kulturális közösség együvé tartozását kifejező aktusként propagálta, ámde a szavazati jog korábban tagadott megadásával gyakorlatilag a két állam szimultán egyenrangú polgárává tette mindazokat, akik éltek e lehetőséggel. Ők ezzel olyan igényjogosultságra tettek szert, melyben a hangsúly – az elkötelezettség, a lojalitás – immáron közjogilag is a magyarra helyeződik, így adott kritikus időszakokban, mint amilyen a mostani is, a románok percepciójában ez komoly kockázatokkal terheli a közösségük társadalmi életét, eleve azt a gyanút tápláva, hogy ismét számolniuk kell Erdély részleges kiszakításának igényével. Bármilyen irreális is ez a forgatókönyv, valóságos a félelem, amelyet politikailag táplál.
Nemzeti retorikába oltott kalandorság
Nem kétséges, Magyarországnak semmilyen érdeke sem fűződik ahhoz, hogy nacionalista töltetű, provokatív politikát folytasson – miért folytat mégis ilyen politikát a Fidesz? Mert számára megfelel ez a szított konfliktusokkal terhes helyzet; a belpolitikában épp úgy, mint a szomszédságpolitikában, az unióval folytatott pávatáncát és az orosz birodalmi autokratizmushoz való törleszkedést tekintve, a nagypolitikában is. Az állandómozgósítás, a háborús nyelvezet, az ellenségkeresés kultusza révén igyekszik Orbán – ha lehet, újra kétharmados – felhatalmazást nyerni a jog és a morál tartós felfüggesztésére, s ezzel stabilizálni hatalmát.
Ám ezzel a politikával az ország ismét a rossz oldalra, a vesztesek oldalára áll, nemzetközi hiteléből pedig tovább veszít. Nyugat és Kelet élesedő konfliktusában a régió nemhogy az európai ipari termelés központjává nem válhat, hanem egyenesen egy olyan ütközőzónában találja magát, amelyben nem lesz gazdasági prosperitás, felhígulnak a demokratikus tradíciók és viszszaigazolást nyernek a keleti autokratizmus praktikus megoldásai. Az ilyen helyekről nemcsak a külföldi tőke menekül, hanem a tehetséges, vállalkozó emberek is.
A régió részeként Magyarország, belső viszonyai és külső körülményei miatt tartósan stagnáló, lecsúszó pályára kerülhet. Az ebből eredő károkat pedig határozott, tiszta nyugati elkötelezettség nélkül nem lehet sem kiküszöbölni, sem pedig mérsékelni. A Fidesz számára azonban az efféle valós nemzetpolitikai megfontolásokat felülírja a maffiaállam fogadott politikai családjának közvetlen hatalmi és vagyoni érdeke. Ezért számukra nagyon is megfelel az a nemzeti retorikába oltott kalandorság, mellyel – annak súlyosságát fel nem ismerve – reagálnak a helyzetre.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
