Amikor 1994-ben két német kereszténydemokrata politikus, Wolfgang Schäuble és Karl Lamers előállt a mag-Európa, az integrációban a többieknél gyorsabban haladók gondolatával, kaptak hideget-meleget. A javaslatukban nem szerepeltek intézményi keretek, egy erős centrumban gondolkodtak, amely képes lesz a centrifugális erőkkel boldogulni. Emlékezzünk rá, 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozott az EU-hoz, a keleti nyitás, az egykori szovjet befolyási övezet felvétele pedig akkor még csak szép elképzelés volt.
Jó húsz év elteltével az európai kemény mag realitás, ahogy a többsebességű integráció is az. Nincs ezen mit csodálkozni, nem mindenki kvalifikálja magát, vagy akar belépni az eurózónába, illetve a schengeni övezetbe. Más kérdés, hogy a mag-Európa egyáltalán nem úgy fest, ahogy azt a Lamers–Schäuble duó elképzelte. Ők a német–francia motor mellett a Benelux-államokban gondolkodtak. Ma viszont a közös fizetőeszközt alkalmazó, a mag-Európa alapját adó eurózónában tizenkilenc – eltérő fejlettségű és gazdasági erejű – ország található. Köztük a csőd szélén táncoló, a Lamers–Schäuble páros által sosem a mag-Európához tartozónak tekintett Görögországgal.
Amikor a mag-Európa csak szóba kerül, mindig felmerül a kérdés: a közös fizetőeszköz mellett nem kellene-e Európának közös, nemzetek feletti (gazdaság)politikát is folytatnia? A válasz az elmúlt éveket elnézve egyre inkább az, hogy igen. Azaz a német–francia tengely által elindított bankunió teljes megvalósításával együtt itt az ideje, hogy jöjjenek létre a közös kormányzás struktúrái is. Az eurózónán belül legyen saját költségvetés, szociálpolitika, legyenek egységes adók és belső piaci játékszabályok. Mindaz, amit az euró bevezetésekor – politikai akarat híján – elmulasztottak megteremteni.
