Nagyapámnak volt a szavajárása, hogy lekvárnak legfeljebb az a szilva jó, amit nem főznek fel pálinkának – ám mivel ő meglehetősen szorgalmasan szedegette mindig a cefrének valót, nagyanyámnak minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy megteljenek a mélybordó masszát elnyelő mázatlan szilkék, s jusson belőlük buktába, derelyébe vagy egy nagy karéj kenyérre a tej mellé, reggelire.
A dióval ilyen gondjaink nem akadtak, diópálinka nálunk nem készült soha. Ez az isteni nedű csak felnőttként került elém, egy másik család titkos receptjével együtt, miután esküt tettem, hogy a konkrét összetevőkről soha, sehol, senkinek nem beszélek, akkor sem, ha tüzes vassal kínoznak, vagy órákig csiklandozzák a talpamat nyírfavesszőcskékkel.
A diófa önnönmagán túlmutató, már-már szakrális lény, még ha piros pötty nincs is a fenekén, és kérge sem szabályos rovásírással kanyarodik az égnek, hanem csak tetszőleges barázdát karcol belé a teremtő, még ha olykor játékosat is. Aki diót ültet, a jövőnek tervez, hiszen tán még ükunokája is az alatt a fa alatt üldögél majd, amelyet ő simított ágyba száz évvel korábban. Nagy felelősség a kiválasztása, hisz ha aprócska, kemény héjú gubicsot vermelünk el a kert közepén, hetedíziglen szid majd, ki töri annak termését. Bezzeg, ha papírhéjú vagy bikadiót plántálunk, szeretettel emlegetik a nevünket jóval később, a programozható kandallók, hőtárolós kályhák mellett ücsörgő utódaink.
