galéria megtekintése

Kemény dió

Az írás a Népszabadság
2015. 04. 24. számában
jelent meg.


Doros Judit
Népszabadság

Nagyapámnak volt a szavajárása, hogy lekvárnak legfeljebb az a szilva jó, amit nem főznek fel pálinkának – ám mivel ő meglehetősen szorgalmasan szedegette mindig a cefrének valót, nagyanyámnak minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy megteljenek a mélybordó masszát elnyelő mázatlan szilkék, s jusson belőlük buktába, derelyébe vagy egy nagy karéj kenyérre a tej mellé, reggelire.

A dióval ilyen gondjaink nem akadtak, diópálinka nálunk nem készült soha. Ez az isteni nedű csak felnőttként került elém, egy másik család titkos receptjével együtt, miután esküt tettem, hogy a konkrét összetevőkről soha, sehol, senkinek nem beszélek, akkor sem, ha tüzes vassal kínoznak, vagy órákig csiklandozzák a talpamat nyírfavesszőcskékkel.

A diófa önnönmagán túlmutató, már-már szakrális lény, még ha piros pötty nincs is a fenekén, és kérge sem szabályos rovásírással kanyarodik az égnek, hanem csak tetszőleges barázdát karcol belé a teremtő, még ha olykor játékosat is. Aki diót ültet, a jövőnek tervez, hiszen tán még ükunokája is az alatt a fa alatt üldögél majd, amelyet ő simított ágyba száz évvel korábban. Nagy felelősség a kiválasztása, hisz ha aprócska, kemény héjú gubicsot vermelünk el a kert közepén, hetedíziglen szid majd, ki töri annak termését. Bezzeg, ha papírhéjú vagy bikadiót plántálunk, szeretettel emlegetik a nevünket jóval később, a programozható kandallók, hőtárolós kályhák mellett ücsörgő utódaink.

 

A diófa rajzolt gondterhet idős Kenyeres József homlokára is. Ráparancsolt ugyanis az asszony, hogy másszék fel a vastagabb ágakra, s metéljen ki belőlük néhányat, mert túl sűrű lett és túl nagyra nőtt az a csenevész csemete, amit jó néhány éve ültettek. Ki gondolta volna, hogy előbb csak a teraszig merészkedik, de aztán jön egyre beljebb, mintha esténként nézni akarná a híradót, személyesen akarna kezet rázni a kamerák elől menekülő répagatyás koronasimogatóval, leveleivel bélelné a csak filmekben létező korrupció melegágyát, vagy bimbózó barkáit vetné az Éden Hotel IQ-bajnokai közé, hátha ott termékeny talajra hullanak. De Kenyeres Józsefné megelégelte e törtetést, s hatalmi szóval döntötte el, hogy a diófa uralkodásának és féktelen dölyfének márpedig véget kell vetni, majd ő megmutatja, ki az úr a házban, az ágaknak veszniük kell, punktum.

Ment is az öreg lehajtott fejjel, a mindig tisztán tartott és alaposan megélezett kézifűrésszel a kezében ágakat vágni. Tudta, hogy nemigen van más választása, másképp hetekig, hónapokig hallgathatná a zsörtölődést, s ennyi év után azzal is tisztában volt: nem nyerne csatát semmiképp, legfeljebb a végső ütközetet odázhatná el.

Így aztán vágott rendesen, többet is, mint kellett volna. Azt már csak később, a kocsmában mesélte el, hogy a diófa most úgy néz ki, mintha a mesebeli égig érő paszulyt ötvözték volna Spéter Erzsébet matyómintás turbánjával, de hát ezt akarta az asszony, nézegesse reggeltől estig, ő meg majd ültet az unokáknak egy másikat, nem messze tőlük, a patak partján, mert olyan nincs, hogy az ember egy rendes diófa nélkül hagyja maga mögött ezt a cudar világot.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.