Sztrájkhoz lesz? – kérdezte a rőfös, amikor bementünk öt méter világoskék szalagért. Bólintottunk. 1991 ősze volt, a Magyar Nemzetnél éppen a frissen szabadult sajtó első munkabeszüntetésére készültünk. A kék szalag estére el is fogyott: minden konkurens tudósító kitűzte ugyanis.
Ez a negyedszázados történet jutott eszembe, amikor arról olvastam, hányan voltak elég bátrak fekete pólót venni, kockás inget, esernyős kitűzőt viselni múlt pénteken, és most is, hogy azt találgatjuk, vajon leáll-e ma délben öt percre az ország. Lesznek-e demonstrálók, kék szalagosok, s hány iskolában nem lesz tanítás.
A rendszerváltás eufóriája a tehetetlenség elmúltából táplálkozott. Az ország már tudta, hogy a demokrácia erőssé tesz, tisztában volt vele, hogy a szabad választás, az érdekképviselet és a kezdeményezés joga nem csak tankönyvi fogalom. A cselekvés képessége és a jobb jövőbe vetett hit pedig szolidaritást szült. Aztán eltelt huszonöt év. A rendszerváltók nemzedéke illúzióit vesztve öregedett bele abba a felfoghatatlan tapasztalásba, hogy épp a demokrácia hajdani legradikálisabb úttörői építik újra a szeme láttára a jogfosztás rendszerét, és épp ők kreálnak földhözragadt, haspárti ideológiát a felvilágosodott eszmék helyébe.
