Meghökkentő, ahogyan az arkangyalos förmedvény ellen tiltakozók leghangosabbjai nekirongyolnak annak, akinek nem prioritás az emlékezetpolitika. Ugyanakkor nem szaladnak Kishantosra, hogy jelezzék együttérzésüket azokkal, akik számára a minden idők legocsmányabb akcióinak külön versenyében is dobogóesélyes pusztítás a fő tragédia.
Persze a földkárosultak meg késlekednek együtt érezni azokkal, akiket a szobor sért inkább. E nyomon körbe is járhatnánk a nemzeti együttműködés egész rendszerét anélkül, hogy szükségünk lenne jól tájékozott idegenvezetőre.
Az utóbbi években megannyi vesén rúgott, gyomorba lőtt, megalázott társadalmi csoport szenvedéstörténetét néztük végig. A sértett kisebbség zaklatott ellenállásba kezd, tüntet, majd a mozgalom szépen felőrlődik. Elfogy az akarat, az erőforrás, a hit, a tudás, a kreativitás.
Igaz, arra mindig maradt erő, hogy az ellenzéki pártok és a civilek sokadalma élénk disputát folytasson arról, odamehetnek-e a politikusok a vonatkozó eseményekre, képviselhetik-e az ügyeket, hiteltelenítik-e a tiltakozást, vagy éppen erősítik azt.
Úgy tetszik, az utóbbi négy év kevés volt arra, hogy megtanuljuk: szolidaritás nélkül semmiféle eredmény nem érhető el a céljai felé vezető úton minden gátlás nélkül haladó, az akadályokat átugró és/vagy eltakarító hatalommal szemben.
Ennek nyomán persze lehet ma is sértődésvetélkedőt rendezni akkor, ha A-nak nem az a fontos, ami B-nek, és fordítva. Csak éppen ez biztosan garantálja az összes ügy vereségét. Egészen addig, amíg az így vagy úgy kisemmizett kisebbségek nem állnak ki egymásért, s nem jön létre az a kritikus tömeg, amely elégséges a potens, eredményes tiltakozáshoz.
Az pedig evidencia: a rendszer ellenzéke sem születik meg addig, amíg a hajléktalanokért kiállók, az ellopott földjüket siratók, az emlékezet igazságáért demonstrálók nem ismerik fel, hogy ha az egyes eseteket botránymérlegre helyezve igyekeznek differenciálni, nincs esélyük. Mert amíg atomizálni lehet, mindent lehet.
Például újabb és újabb kétharmadot szerezni.
