Az Avenida Atlanticán hullámzik a klasszikus fekete-fehér mozaikkirakás és a tömeg. Felbukkan egy-két koldus, munkások és diákok sietnek a dolgukra, félmeztelen, girhes srácok jönnek bermudában és papucsban. Mindenki kicsit erősebben szorítja a pénztárcáját. Az önkiszolgálóban csörömpölnek, előkészülnek az ebédre. A kókuszárus is kivonult, a sarki kis ivóban már hörpöl néhány helyi.
Ilyen Brazília, amikor nem vagyunk ötkarikás karanténbe zárva.
Az olimpia helyszíne brandelt, uniformizált, professzionális, lenyűgöző gettó, de akkor is gettó. Zárt rendszerben mozgunk. Ki a médiafaluból (bolt, mosoda, étkezde, bár helyben), föl a médiabuszra, be a központi Olimpiai Parkba, futunk helyszínről helyszínre, csarnokról csarnokra, stadionból stadionba. Izgalmas, színes és nagyon szórakoztató, de bárhol lehetne a világon.
Az önkiszolgáló étteremben talán a babos-húsos nemzeti étel, a feijoada utal Brazíliára, a helyszíni büfékben esetleg a sajtos zsömle, a nyúlós, forró pao de queijo. Meg talán a fura űrtartalmak. Azok is brazilok. De igazából ennyi.
Ha átlebegtetnénk más országba a csarnokokat és kiszolgáló létesítményeket, megkapnánk ott is az olimpiát. Legfeljebb le kellene cserélni a kabalát és a színvilágot, meg valami jó jelmondatot találni.
A labdarúgó-világbajnokság nagyon más volt. Nem zárt rendszer, nem olyan karantén, amelybe nap mint nap beszorultunk. Élő, lélegző Brazíliát kaptunk. Az edzőközpontként szolgáló városokat régi stadionjaikkal. Teresopolist, a brazilok főhadiszállását a meghökkentő, XIX. század végi német hegyi építészetével. Salvadort sok százmillió dolláros stadionjával a völgyben és olyan negyedekkel a dombon, amelyekben nincs csatorna és szemétszállítás. Kiütve fekvő drogosokkal az utcán, gyanús fiatal srácokkal, sokféle, a mindennapi életét élő, rohanó vagy éppen lazító helyivel. Kiégett buszokkal a Corinthians arénája mellett. Iszonyatos forgalommal, tömeggel, tülekedéssel, szépséggel és bűnnel, itthon ritkán látható gazdagsággal és szegénységgel, a mindennapok nevetésével és szomorúságával.
Barra da Tijuca meg a többi olimpiai központ magára vette az ötkarikás álarcot, és elbújt a mögé.
Leszállok a buszról a Copacabanán, körülpillantok, szívom magamba az ismerős színeket és hangokat. Az ötkarika mögül kilépve összekapcsolódom Brazíliával.
Hiányzott már.
