Amikor felírták a táblára a párosításokat, láttam, hogy én kezdek majd, láttam, hogy ellenfelemet C.-nek hívják, és azt is láttam már, hogy ki ő, egy hatalmas termetű zsíros fóka, aki kezében a dákóval egy nádszéken ülve itta a sörét. Piros atlétát, rövidnadrágot és strandpapucsot viselt, hatalmas gyomrát a jobb térdén pihentette. Kopasz feje éppen akkora és olyan formájú volt, mint egy strucctojás, egy óriási piros tojás apró, gyűrött, fekete fülekkel. Alacsony homlokán két mély és fáradt ránc futott, buta szemével elszántan nézte, amint a thai pultoslány felrakta a golyókat a kezdéshez. Bemutatkoztam neki, és megkérdeztem, hova valósi. Azt felelte, hogy itt él, éppen ide, ebbe a kocsmába valósi, majd böfögött egyet és lőtt.
Ez egy kibaszott viking, hallottam ekkor a hátam mögül, és megfordultam. Egy dagadt német ült mögöttem a bárszékén, az akcentusából azonnal hallottam, hogy német, úgy bugyogtak fel a gyomrából a szavak, mint agyagos víz egy varangy szájából, pislogott és szuszogott, és azt mondta, hogy a barátja viking, egy norvég, de attól még ő szereti, aztán nagyot csapott a thai pultoslány seggére, az visított, megfordult és szájon csókolta a varangyot, aki örömében Hermann Göringgé változott egy pillanatra. A norvég fóka letett két golyót és távoli lövéshez készülődött. Végigfeküdt az asztal szélén, strandpapucsa leesett a jobb lábáról, és miközben az asztal sarka az ágyékához ért, azt mondta, bár ne lenne ekkora farkam. A német varangy röfögött és hörgött és rötyögött és tikkelt és szipogott és ivott.
Ahogy elnéztem ezt a társaságot, ezeket a vérszomjas gyarmatosítókat, arra gondoltam, ti vagytok azok, akik miatt egy napon majd azt mondják a thaiok, elég volt, gyerekek, mindenki takarodjon innen kifelé, kihasználtátok a vendégszeretetünket, kihasználtátok, hogy engedékenyek, hogy elnézőek, figyelmesek, tanulékonyak voltunk, alkalmazkodtunk hozzátok, hogy jól érezzétek magatokat, most aztán fogjátok a sátorfátokat, és takarodjatok vissza Európába, vigyétek a kocsmátokat, a kuplerájotokat, a szörfdeszkátokat, igyátok el a nyugdíjatokat vagy a munkanélküli-segélyeteket, játsszatok kalózosat valahol máshol, elég volt belőletek.
Minden játékosunk vereséget szenvedett, mindannyian az utolsó lövésnél hibáztunk, nem bírtuk az idegenbeli nyomást, és már csak a brit maradt, az egyetlen kalóz a csapatból, az egyetlen, aki ezekhez hasonlóan reggeltől estig iszik, na, gondoltam, legalább neki nem okoz majd nehézséget szépíteni a csúfos vereségen, ám ekkor a sarokból, egy függöny mögül kilépett az ellenfél, egy magas, vékony, csendes és meggyötört arcú félkarú férfi, és mindannyian elhallgattunk, mégse lenne ízléses dolog egy félkarú férfi felett aratott győzelemmel kiköszörülni a csorbát, nem szóltunk egy szót sem, vártuk, hogy véget érjen ez a borzalmas vendégeskedés, ám Klaus, a félkarú esélyt sem adott George-nak, mindkét játékban az összes golyót letette szépen sorjában, aztán amíg a többiek a megsemmisítő vereségünket ünnepelve ölelkeztek, ő kilépett a kocsma elé, köpött egyet a járdára, ott állt a kalózzászló alatt, és akkorát üvöltött, hogy egy pillanatra feltámadt a szél.Bemutatkoztam neki, és megkérdeztem, hova valósi. Azt felelte, hogy itt él, éppen ide, ebbe a kocsmába valósi, majd böfögött egyet és lőtt.
