Jóvanazúgyország

Érdeklődtem a lepecsételt igazolás felől, visszahívtak és megnyugtattak: az is kész, átvehetem bármikor. Másnap este, fizetés után kiderült: igazolás, az nincs. Elnézést kérni nem sikerült elsőre, a lehető legnagyobb természetességgel jelentette ki az üzletvezető: hát, majd akkor visszajövünk érte. Jóvanazúgy.

Akartam venni egy magazint. Ehhez először is a honlapon kellett ellenőriznem, hol kapható. Ez alapvetően nem túl vásárlóbarát megoldás. Az első üzletben öt nappal a hivatalos megjelenés után még nem kaptak a lapból. Minek sietni, ugyebár. Ezután két távolabbi újságoshoz mentem: az egyikben már elfogyott, a másikban nem tudták megmondani, hogy már, vagy még nincs belőle. Sebaj, előfizetek, gondoltam. Ismét honlap, ismét bogarászás, de nincs ám előfizetési opció, automatikus banki fizetőfelület, ahogy manapság mindenhol: egy e-mail cím van meg bankszámlaszám, előbb levelezzem le, mit akarok, aztán majd, valamikor hetekkel a megjelenés után hozzájuthatok a vágyott kiadványhoz. Jóvanazúgy.

Pár napja vettem két ugyanolyan selyemvirágot. A pénztárnál kiderült: az egyik háromszáz forinttal drágább a másiknál. A pénztáros rutinosan lecsipogtatta mindkettőt, én meg kifizettem a kétféle árat. Jóvanazúgy. Nem a világvége, tudom. Csak valahogy ugyanaz a fojtogató érzés kerít hatalmába minden egyes hidegen kihozott pizzánál, késve érkező levélnél, túlhígított narancslénél és pókhálós hotelszobánál. Hogy legszívesebben fognék egy vastag filctollat, és minden jól látható helyre felírnám a városban: „Azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat." (Vonnegut)