Hogy azok veszélyeztetik-e jobban mindazt, amit az európaiság lényegének gondolunk, akik teljes érzéketlenséget mutatva antiszeptikus kesztyűben, gumibottal próbálják a kerítésen kívülre tuszkolni a migránsokat, vagy maguk az egyre nagyobb tömegben érkező menekültek, azt nem egyszerű eldönteni. A kontinensre a befogadás és az elzárkózás is évszázadok (talán évezredek) óta jellemző: az előbbire sokfelé kínálnak példát a nagyvárosok kínai vagy indiai negyedei, az utóbbira, vagyis a jövevény népcsoportokkal szembeni agresszióra pedig bőséges példatárat a történelemkönyvek.
A saját igazságához mindenki választhat támpontot, az viszont nem opció, hanem egyszerű tény, hogy Angela Merkel német kancellár – akiről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy még a Fidesz szerint is ő fújja jelenleg a passzátszelet Európában, és a föléjük tartott néppárti védernyő tartóssága érdekében nyíltan nem is vitatkoznak vele – a minap a menekültügyet nevezte az EU első számú, mindenképpen közös cselekvést igénylő kihívásának. Magyarország viszont az egyetlen állam Európában, amely nem vesz részt az együttes erőfeszítésekben: nemhogy a befogadási kvótától, de a határvédelmi szervezet, a Frontex migrációfékező próbálkozásainak mindennemű támogatásától is elzárkózik – miközben az unió által fölajánlott 8 millió eurós célirányos gyorssegélyt elfogadja.
A magyar szakminiszter szerint – akinek a portfóliójában a kül- és a menekültügynek csak morzsányi hely jutott az egzotikus országokkal, néhol diktatúrákkal folytatott üzletelés állami menedzselése mellett – az elvándorlást az EU határain kívül, az indulási pontoknál kell megfogni, például azzal, hogy ott meggátoljuk az emberi méltóság szisztematikus megsértését. Úgy persze nehéz lesz, ha „nem adunk leckét nekik demokráciából”, ahogyan a miniszterelnök a kormányálláspontot a nem éppen folttalan múltú egyiptomi elnöknek tolmácsolta – de még csak nem is ez a legnagyobb ellentmondása a hazai menekültpolitikának.
