Koszovó de facto életképtelen, bukott állam. Van sok ilyen hely Afganisztántól Szíriáig – csak nem ilyen közel hozzánk. Elég felülni Pristinában a buszra, Belgrádban átszállni, és máris a Szabadka melletti zöldhatárnál tapossa a sarat, aki menekül Koszovóból. Úgy látják, otthon nincs jövő – sem nekik, sem a gyerekeiknek. Céljuk egy elviselhető élet Ausztriában, Németországban, ahol a titói időkben jó pénzért vállalhatott munkát a szüleik generációja.
Rokonaik is élnek ott, akiknek SMS-eznek, amikor Ásotthalomnál hónaljig sárosan túljutnak a schengeni határon, hogy már csak annyit mondjanak: menekültstátuszt kérek. A régi Jugoszlávia lett volna az első, amelyet felvesznek az Európai Unióba – ha szét nem veri a nacionalizmus, az elitek önzése. Akkor ma a koszovói albánok nem a susnyásban gázolnának, hanem fekete Merdzsón járnának haza rokont látogatni.
Ha pedig a kisgyerekünkre nézünk, mindegy, hogy a származásunk, a vallásunk miatt gyilkol halomra a többség, vagy éhen halunk. Menekíteni kell.
