„Jobb kezem a Rókus kórház, a bal a temető.” Papp Laci mondása volt ez. Az ellenfelek választhattak. Most e mellé odatehetjük a szintén olimpiai bajnok Kovács Kokó István balvégzetű közlését, amely arra vonatkozott, hogy soha nem volt fideszes, csak a ballib média állította róla, hogy az. Nem bokszolóként volt az, mert akkor még tudta, mi fán terem a függetlenség. Üzletemberként lett belőle Orbánnal gyakorta fotózkodó celeb. Nyilatkozatából ítélve ez a gatya lett neki most hirtelen nagyon szűk.
De ha már Papp Lacit emlegettük, a nemzet zömök pofozógépe és Kovács karrierje egyaránt tele van fényes pillanatokkal, csak az a gond az egészben, hogy Papp Lacit pályája csúcsán a politika meggátolta a profi világbajnoki cím elhódításában, Kokót viszont azt követően vette a vállára (a választási dísztribünökön neki helyet mutató) Fidesz, amikor Julio Pablo Chacon Budapesten kiütötte a szorítóból. Fáj neki, persze fáj, hogy a közönség egy része csak erre a tragikus meccsre emlékszik, pedig volt tényleg rengeteg sokkal szebb, de hát ilyen az élet, bár a profi bokszolóként önmagát szintén megmérető (háromszoros olimpiai bajnok) Papp Laci ilyen meccsére nem tudunk emlékezni.
Ott van viszont a kényszerű tétlenség, melyre 1964-ben ítéltetett. Biszku Béla élen járt abban, hogy a profi pályafutásának 29 meccsén veretlen Pappot pályafutása befejezésére kényszerítsék. Ez volt a kiütés. Nem lehetett kiheverni. De Papp Laci nem gazsulált azért, hogy kivételezzenek vele. Tűrte a sorsát, tanítványok sokaságát nevelte, míg végül saját boksziskoláját is be kellett csuknia. Mindez nem jelenti azt, hogy Kovács nem volt jó bokszoló, nagyon is az volt, étterem-tulajdonosként is említésre méltó, jelzik ezt azok az események, amelyek során az orbáni rendszer prominensei ebben a minőségében is ölelkeztek vele, gondolom, nem fideszesként, hanem az értékek bűvöletében.
