2000-ben az akkor is pártirányított magyar állami média olyan örömmel tudósított George Bush elnökké választásáról, mintha legalábbis Orbán Viktor örökös miniszterelnökségét ünnepelték volna. A nagy boldogság oka nemcsak a jobbról nézve túlságosan baloldalinak és zöldnek látszó Al Gore bukása volt, hanem az a vélelem is, hogy Amerikának végre a világot is jobb felé húzó elnöke lesz. Három év múlva az USA megtámadta Irakot – mára mainstream véleménnyé vált, hogy az iraki dominó eldöntése indította el a Közel-Kelet mai káoszáig vezető folyamatot.
Napjainkban a tévedései mellett kitartó, önmeghatározása szerint nemzeti és antiglobalista magyar jobboldal egy zűrös múltú New York-i ingatlanspekuláns és médiabohóc elnökségéért szorít, tőle várva a vesztébe rohanó nyugati világ hanyatlásának megállítását. Márpedig Trump mellett még ők sem tudnak konkrétabb érvet felhozni annál, mint hogy nem „balliberális” és hogy az amerikai felső körök azon szűk halmazához tartozik, akikkel Orbánék még nem vesztek össze. Ausztriában az ultranacionalista Hofer győzelmét kívánták (mikor járt jól Magyarország, mikor jártak jól a határon túli magyarok, amikor bármelyik szomszéd országban ultranacionalista vezetés volt?), és nemrég még Törökországban is ámulva figyelték a „szélsőpatrióta” Erdogan-rendszer kiépülését. Orbán Viktor ezt egyenesen illiberális mintaként emlegette, egészen addig, amíg a török elnök össze nem rúgta a patkót a hazai jobboldal ikonjával, a nacionálbolsevista Putyinnal.
A fentiekből talán a török példa a legijesztőbb: minden elméletnél pontosabban demonstrálja, milyen lesz a világ, ha a bukdácsoló érdekegyeztetés és a sokszor rossz kompromisszumok helyett a tiszta és őszinte nemzeti önzés válik az egyedüli rendezőelvvé, és a következő német (osztrák, román, francia stb.) elnök kezd el Erdoganként – vagy az állama Törökországként – viselkedni. Ehhez pedig, mint többször láthattuk, még csak az sem kell, hogy valahol egy nyíltan szélsőséges vezető vagy alakulat kerüljön uralmi helyzetbe: a jobbszél hatalomra emelésétől az utolsó pillanatban már többször visszarettent az európai közvélemény, azt viszont nem nagyon sikerült megakadályozni – sem Szlovákiában, sem nálunk, sem máshol –, hogy a kormányon lévők politikája tolódjon el a radikalizmus irányába.