A szülő is iskolapolgár
Nem alattvalókat, hanem szabad polgárokat nevelünk az iskolában. Az iskola elsősorban az őt választó diákoké és családoké és persze az iskolát körülvevő helyi közösségeké. Ők: szülők, diákok, tanárok az iskolapolgárok, akiknek egymással szembeni elvárásaikat egymással kell megbeszélniük, az oktatási műhelynek pedig mindent meg kell tennie azért, hogy a különböző képességű és érdeklődésű gyerekek egyaránt megtanuljanak tanulni, elsajátítsák az alapkompetenciákat, és nyitottak legyenek a világra.
A most zajló „kockás forradalom" két szempontból is rendkívül biztató és igazolhatja Petri György versének tételét, miszerint „rosszból csírázik az egyedüli jó".
Egyfelől most történik meg először, hogy nem bérharcot folytatnak a pedagógusok, hanem oktatáspolitikai, szakmai meggyőződésükért állnak ki. Ez igazán vonzó és tiszteletre méltó. Azért szerveződtek hálózatba, azért mentek az utcára, azért küzdenek, hogy a gyermekeinket úgy taníthassák, ahogy szerintük a legjobb, abból a tankönyvből, amelyik szerintük a legjobb, figyelmüket pedig az értelmetlen adminisztráció helyett a tanórákra fókuszálhassák, és ne sérüljön az oktatási szabadságuk.
Ezzel olyan kiállásról, szakmaszeretetről tesznek tanúbizonyságot, amely előtt fejet kell hajtanunk. S bár leginkább az elit iskolák tanári közösségére jellemző ez, láthatóan inspiráló ereje van a többi tantestület körében is.
S még egy fantasztikus dolog történt: végre-végre úgy tűnik, hogy szülők sokasága tette fel magának a kérdést: mi is történik a gyermekemmel az iskolában? Ezt igazolja a Kossuth téri tüntetésen megjelentek nagy száma, ezt igazolja a jelentős képviselettel megtartott „szülő-diák sztrájk". Most már végre nem csak az iskola kiválasztásáig érdekli az iskola a magyar szülőt. Mert addig korábban is érdekelte. Addig nagyon is izgultak, telefonáltak, kavartak, körmüket rágták (s így stresszelték a gyermekeket is, akik egyébként felháborító és értelmetlen felvételi vegzatúráknak vannak kitéve), majd pedig éveken át jellemzően nem nagyon foglalkoztak vele, hogy mégis mit csinál heti öt napon át naponta hat-nyolc órában az a gyermekecske az iskola falai között.
Azaz: nem érezték magukat az iskola polgárának, ami komoly baj.
A tapasztalatok szerint minél kisebb a gyerek, annál inkább áll szóba a szülő az oktatási intézménnyel. Az óvodában ez még viszonylag jól működik, hiszen van napi kapcsolat, érintkezés a szülők és az óvodai nevelők között. Az általános iskolában ez szinte perceken belül eltűnik, a szülő sem igényli, a tanár pedig úgy gondolja, hogy ez már nem dolga. Pedig nem kevesebb, hanem több feladat lenne a kisiskolás szülei és tanárai közötti együttműködésben. A legjobb, a leginkább a gyerekekről szóló iskola munkáját is teljesen tönkreteszi egy azzal éppen szembemenő otthoni gyakorlat és ez persze, ha nem is ennyire egyértelműen, fordítva is igaz.
A középiskolában lényegében megszűnik az iskola és a család értékelhető együttműködése, valódi párbeszéde. Nincsenek igazán közös ügyek, az iskola legfeljebb technikai kérdésekben fordul a szülőhöz. Nincsenek, vagy alig vannak közös programok, miközben talán éppen ekkor lenne leginkább szükség a közös gondolkodásra, az otthoni és iskolai értékek és folyamatok összehangolására. Ebben komoly felelőssége van az intézmények attitűdjének is: az iskolák jelentős része tolakodásnak, zavaró tényezőnek tartja a szülő megjelenését a pedagógiai folyamatokban.
Az iskola és a szülők között rendszerint csak akkor jön létre kapcsolat, ha már nagy baj van, de ilyenkor már nem nagyon születik érvényes közös megoldás. Ekkor már szembekerül az iskola és a diák (vélt) érdeke és nem együtt gondolkodás, hanem egymásnak feszülés zajlik.
Nincsenek valódi jogosítványai a szülőknek az iskolai folyamatok átlátására, befolyásolására, ellenőrzésére. Nincsenek megrendelői szerepben. Egy kicsit olyan ez, mint az orvos-beteg viszony, ahol az orvos tevékenysége tárgyának tekinti a beteget, zavaró tényezőnek, aki minden szempontból ki van neki szolgáltatva.
Alig látunk arra példát, hogy az egyébként nagyon alacsony kihasználtságú iskolai infrastruktúrában helyet, lehetőséget keresnének az iskolát használó szülőknek, tanároknak. Miután nincs valódi terepe az együttműködésnek, és az iskola ezt nem is szorgalmazza, sőt az esetek jelentős részében el is utasítja, így a szülők nem is élnek ezzel a lehetőséggel.
A mostani krízis már akkora, hogy egyre több szülő jut el ahhoz a felismeréshez, hogy ez így nem mehet tovább. Ha sikeres, a XXI. században boldogulni képes, önmegvalósításában boldog gyermeket szeretne, akkor kénytelen szembenézni azzal, hogy dolga és felelőssége neki is tenni ezért, az iskola vonatkozásában is. A szülő sokat tesz már a kiállásával is. Március 15-én erre ismét módja lesz.
Az ideális iskola
Az ideális iskola önfejlesztését minden iskolapolgár (diák, szülő, tanár) közös ügyének, közös felelősségének tartja, és az erre szolgáló iskolai fórumokat, intézményeket is megteremteti. Ez összhangban volt azzal a célkitűzéssel is, hogy a demokrácia játékszabályait ne tananyagként, hanem az iskola napi működésének gyakorlatában sajátítsák el az intézmény diákjai. Ehhez az iskola demokratikus döntési rendszere, a tanárok értékközvetítő magatartása is hozzájárul.
Az iskola életébe való beleszólás joga, a kritika szabadsága, az együtt cselekvés lehetősége és a diákok személyes igényeire mindig reflektáló, barátságos tanári magatartás révén félelemmentes iskola épülhet fel, ahová a diákok örömmel járnak. Azaz: a most újra épült, nemzeti mázzal leöntött poroszos rendszer tökéletes ellentétére van szükség.
Az ideális iskolai környezetben személyközpontú pedagógia érvényesül, melynek feltétele a nyitott, toleráns, empatikus attitűd, amellyel a felnőttek diákjaik felé fordulnak. Alapja a diákok megismerése, ami lehetővé teszi a személyre szabott pedagógiai eljárások alkalmazását. Kiemelt jelentősége van a barátságos, támogató iskolai légkörnek, a partneri jellegnek a tanárok és diákok, a tanárok és szülő közötti kapcsolatban. Az értékelési rendszer hangsúlyos eleme a szöveges formában megjelenő, fejlesztő értékelés, amely inspirál és nem csak arról szól, hogy mit nem tud a diák.
Az ideális iskola a szociális és készségbeli hátrányok leküzdésére felzárkóztató és fejlesztő támogató programokat működtet. Ez természetesen tanári többletmunkával jár, de mennyivel értelmesebb, mint a mai adminisztrációs terhelés! Mindehhez persze többletforrás is kell: a követelések megalapozott és jogos része, hogy adják vissza a kivont forrásokat a közoktatásnak. Ilyen ideális iskolarendszer szülői nyomás nélkül nem alakulhat ki.
NER-rel nem megy
Látjuk, hogy a hatalom miként viszonyul a mostani pedagógus követelésekhez: egzisztenciálisan igyekszik ellehetetleníteni komisszárján keresztül a változást követelők egyikét, Pukli István iskolaigazgatót. (Belegondoltak már, milyen végtelenül abszurd, hogy 2016-ban valakinek referálnia kelljen rokonsága viselt dolgairól?! Mintha nem önmagunkért és gyermekeinkért felelnénk kizárólag.) A hatalom látszatengedményekkel próbálkozik, és ráküldi a rendszerre azt a Palkovics államtitkárt, aki azon túl, hogy de facto fizetőssé tette a teljes magyar felsőoktatást, semminemű tapasztalattal és tudással nem rendelkezik a közoktatás területén.
A kormány eredendően modernizációellenes, következésképp nem várható el tőle, hogy a mai rendszertől megszabaduljon. Legfőképp azért nem, mert az tokkal-vonóval Orbán gyermeke, identitásának szerves része, nem olyan, mint az internetadó, amely egy tollvonással eltörölhető, még bevezetés előtt álló futó ötlet volt.
Sokan felvetik, hogy a tanárok szakmai követelései ne keveredjenek rendszerellenes felhangokkal, választassék ketté a kormányellenes hangulat megjelenítése és az oktatással kapcsolatos elvárások megfogalmazása. Az ideális iskolarendszerről érdemes és fontos tisztán szakmai dialógusokat tartani, körüljárni abban az állam szerepét, a decentralizáció előnyét, az oktatási műhelyek attitűdjét és az iskolapolgárok felelősségét. Azonban ettől még fontos megérteni, hogy mivel a NER immanens része a magyar oktatás minden mai bűne, a mai oktatási szisztémával szembeni fellépés szükségképpen NER-ellenes is.
De nincs ezzel semmi baj, miért ne lépne fel ez ellen mindenki, világnézettől függetlenül, amikor gyermeke, unokája jövőjéről van szó?
