Nagyjából egy éve, a választások után „Európa erős embere” felirattal, Orbán Viktorral a címoldalán jelent meg a kormánypárti hetilap, azzal a konklúzióval: a miniszterelnök itthon mindent megnyert, szűk már neki a hazai pálya, új, európai dimenziókban kell már gondolkodnia. Az erős ember azóta gyengélkedik: uniós kapcsolatrendszerének a maradéka is leépült, tekintélye a Fidesz néppárti frakciójában is megrendült, ő maga pedig szinte folyamatosan rázza a pofonfát.
Itt egyáltalán nem a Juncker-afférra gondolunk (az az érintett politikusok belügye: a saját klubjában mindenkinek olyan presztízse van, amilyet kivív magának, és mindenkivel úgy bánnak, ahogyan hagyja, ebbe kívülről nehéz beleszólni), hanem arra, hogy milyen helyzetbe lavírozta magát valaki, akitől a zsinórban érkező belpolitikai diadalok nyomán okkal várhattuk, hogy a külső pozíciói is megerősödnek. De a miniszterelnökünknek Európában továbbra sincsenek szövetségesei. Merkel úgy beszélt vele Budapesten, mint a nagynéni a reménytelen unokaöccsel, korábbi lengyel elvtársai demonstratívan nem állnak szóba vele, és nyilvánosan kritizálják, Cameron pedig... róla talán elég annyit mondani, hogy éppen haza szeretné zavarni az Angliában próbálkozó magyarok egy részét (is), egyébként pedig levélben gratulált az ír melegházasság-pártiak népszavazási győzelméhez. Erre szokás azt mondani, hogy akinek ilyen barátai vannak, annak nincs szüksége ellenségre.
Orbán egyre stabilabban beszorul abba a csepűrágószerepbe, amit az európai közvélemény mindig biztos ítélettel szavaz meg az aktuális politikai mókamesternek. (Le Penék is viccesek, de nem vezetnek közel kétharmados többségre támaszkodva egy országot; Orbán excentrikussága kintről nézve látványosabb és szórakoztatóbb, mint innen.) Továbbá: immár rutinszerűvé vált, hogy miniszterelnökünket az fricskázza meg, aki éppen arra jár, vagy akinek nincs jobb dolga (újságírók esetében: témája). Hogy csupán a legutóbbi példát említsük: ha valakiről egyszerre írja meg – nem minden alap nélkül – a The New York Times, hogy bérelt helye van az új típusú diktátorok között a maláj, a török, a (volt) venezuelai, a perui és a kazah elnök társaságában, valamint a Wall Street Journal, hogy az egyetlen egyetemes európai értéknek láthatóan az uniós támogatást tekinti, azt sok mindennek nevezhetjük, de a növekvő respektus jelének aligha.
