galéria megtekintése

Ízlések és pofonok

2 komment


Hargitai Miklós

Nagyjából egy éve, a választások után „Európa erős embere” felirattal, Orbán Viktorral a címoldalán jelent meg a kormánypárti hetilap, azzal a konklúzióval: a miniszterelnök itthon mindent megnyert, szűk már neki a hazai pálya, új, európai dimenziókban kell már gondolkodnia. Az erős ember azóta gyengélkedik: uniós kapcsolatrendszerének a maradéka is leépült, tekintélye a Fidesz néppárti frakciójában is megrendült, ő maga pedig szinte folyamatosan rázza a pofonfát.

Itt egyáltalán nem a Juncker-afférra gondolunk (az az érintett politikusok belügye: a saját klubjában mindenkinek olyan presztízse van, amilyet kivív magának, és mindenkivel úgy bánnak, ahogyan ­hagyja, ebbe kívülről nehéz beleszólni), hanem arra, hogy milyen helyzetbe lavírozta magát valaki, akitől a zsinórban érkező belpolitikai diadalok nyomán okkal várhattuk, hogy a külső pozíciói is megerősödnek. De a miniszterelnökünknek Euró­pában továbbra sincsenek szövet­ségesei. Merkel úgy beszélt ­vele Budapesten, mint a nagynéni a reménytelen unokaöccsel, korábbi lengyel elvtársai demonstratívan nem állnak szóba vele, és nyilvánosan kritizálják, Cameron pedig... róla talán elég annyit mondani, hogy éppen haza szeretné zavarni az Ang­liában próbálkozó magyarok egy részét (is), egyébként pedig levélben gratulált az ír melegházasság-pártiak népszavazási győzelméhez. Erre szokás azt mondani, hogy akinek ilyen barátai vannak, annak nincs szüksége ellenségre.

Orbán egyre stabilabban beszorul abba a csepűrágószerepbe, amit az európai közvélemény mindig biztos ítélettel szavaz meg az aktuális politikai mókamesternek. (Le Penék is viccesek, de nem vezetnek közel kétharmados többségre támaszkodva egy országot; Orbán excentrikussága kintről nézve látványosabb és szórakoztatóbb, mint innen.) Továbbá: immár rutinszerűvé vált, hogy miniszterelnökünket az fricskázza meg, aki éppen arra jár, vagy akinek nincs jobb dolga (újságírók esetében: témája). Hogy csupán a legutóbbi példát említsük: ha valakiről egyszerre írja meg – nem minden alap nélkül – a The New York Times, hogy bérelt helye van az új típusú diktátorok között a maláj, a török, a (volt) venezuelai, a perui és a kazah elnök társaságában, valamint a Wall ­Street Journal, hogy az egyetlen egyetemes ­európai értéknek láthatóan az uniós támogatást tekinti, azt sok mindennek nevezhetjük, de a növekvő respektus jelének aligha.

 

A kormányfő valahogy úgy erős, hogy a legtöbb verbális csatába keményen beleáll – az EP-ben ugyanúgy, mint idehaza –, de közben mégis folyamatosan hátrálnia kell: nincs már szabad pálinkafőzés, nem lesz – természetesen – halálbüntetés, az RTL Klub kiszabadult a büntetőadó alól, lassan véget ér a kis egyházak kormányzati vegzatúrája, a Magyarországnak folyósított uniós pénzek ügyében vizsgálatok folynak, a csalásellenes hivatal, az OLAF villámai egyre közelebb csapkodnak az udvartartás legszűkebb köreihez. Orbán állja az ütéseket, az ország viszont rogyadozik: ízlés dolga, hogy ennek a felemás sportsikernek tudunk-e örülni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.