Konkrétan: lecseréli azt a kormány üzenetére.
És ezt a kommunikáció mindkét rétegében megteszi. Elsődlegesen a látványosabb, de kevésbé fontos felszíni rétegben. Ugyebár a kormány az általa megrendelt verőemberi és rendőri brutalitásokkal félelmet akar kelteni, méghozzá azzal a céllal, hogy ne teljesülhessen a zöldterület-védelmezők elképzelése, azaz ne társuljanak hozzájuk újabb és újabb budapestiek a városkép és a jó levegő megőrzésének szándékától vezettetve. A bemutatott képsorokban ugyan nem kaptak kiemelt helyet a gyerekekkel és az öregemberekkel szembeni durva fellépések, pedig ezeket a kormányzat épp a polgároknak szánt üzenete nyomatékosítására tervezte be; mégis azzal, hogy a média a fiatalokat hős ellenállókként prezentálta, pontosan közvetítette a politikai üzenetet: csak a forrófejű őrültek – a zárt osztályra valók – merészelnek szembeszállni a kormányzati akarattal.
Amit a nyilvánosságban meg kellett volna kérdezni, az az, hogy mely jogszabály alapján vetettek be a tüntetőkkel szemben ennyi erőszakot, s hogy milyen a morális minősége annak a politikusnak, aki ezt elrendelte, és aki utólag sem talál kivetnivalót a verésekben? Nem hősökről kellene szólnia a médiavisszhangnak, hanem a „gazemberek"-ről. (Copyright: Tamás Gáspár Miklós.)
A magyar média azonban elmulasztott felháborodni. Nem az úgynevezett lakájmédia – hanem az önmagát ellenzékinek vagy pártszimpátián felül állónak minősítő, normál média.
Az írástudók árulásának sokadik fejezetében a komplett magyar média, pártállástól függetlenül „akciózók"-nak mutatta be a kormány hülye tervei ellen tiltakozókat – a kéményre mászókat és az önmagukat a múzeum ablakrácsához láncolókat éppúgy, mint a biciklit vagy babakocsit tolókat. A velük szemben fellépő verőembereket plusz rendőröket pedig a közrend és normalitás védelmezőinek szerepébe állította.
Ez az árulás mélyebb rétege.
A magyar média ugyanis lecsalta az „akciózók" lényegi mondanivalóját, azt, ami az ő fellépésük tulajdonképpeni üzenete volt: nevezetesen, hogy ők képviselik a jogszerűséget, míg a kormányzati oldal ténylegesen nem a közrend és a közérdek védelmében alkalmazza a hatalmi erőt (plusz erőszakot), hanem a közrend érdekei és a közjó ellen veti be.
Kétségtelen, a kéményre felmászott énekes nem csinált titkot abból, hogy akár polgári engedetlenségre is hajlandó avégett, hogy a kormány tervének környezetpusztító voltára a közfigyelmet felhívja. De valójában nem lépett erre a csatamezőre, azaz nem követett el érdemi jogsértést. Olyan mértékűt sem, mint azok a dicséretes politikus aktivisták, akik tavalyelőtt Áder János hivatali szobájának erkélyére kapaszkodtak fel, hogy az államfőt a környezetvédelmileg és gazdaságilag káros magyar–orosz Paks 2.-szerződést kihirdető törvény aláírása ügyében elgondolkoztassák a lehetőségeiről. Az ország első hivatalnokának erkélyére felmászni munkaidőben, nos, ez olyan csíny, amit egy agyalágyult jogalkalmazó könnyen minősíthet támadásnak. Ám egy használaton kívüli, körbekerítetlen, hatósági védelem alatt nem álló épületre felmászni – ez nem különbözik érdemben attól, mint egy helyet a közterületen alvás céljára birtokba venni. Ami a nem hajléktalan magyarokkal is megesik, mondjuk, egy görögországi utazás során, vagy akár repülőtereken is.
Az épület kétségtelenül azért volt körbekerítetlen, mert szorgos állampolgári kezek lebontották körüle a kordont. Azt a kordont, amit érdekes módon nem építőmunkások, hanem erőemberek helyeztek ki, és nem munkaidőben, hanem vasárnap este. A kordonbontó szorgos kezek tulajdonosairól könnyen elképzelhető, hogy többségükben hajlandók lennének akár legálisan kirakott fémkordont is elbontani, ha a célt, amelynek érvényesülését biztosítandó a fémakadályt kirakták, ők a közjóval vagy a közrend érdekeivel ellentétesnek vélik. (A polgári engedetlenség e formájának gyakorlásával a Fidesz számos volt és jelenlegi országgyűlési képviselője történelmi tettként büszkélkedik.)
Ebben a mostani esetben azonban nem egy formailag legitim kordon került elbontásra, hanem egy jogalap nélkül kihelyezett. A tüntetőknek ugyanis volt engedélyük arra, hogy a Közlekedési Múzeum közelében tartózkodjanak, a Városliget Zrt.-nek viszont nem volt engedélye arra, hogy a terület egy részét a lakosság és így a tüntetők elől elzárja; és munkavégzési indoka sem volt, hanem politikai felkérésre cselekedett.
Ez volt az aktivisták igazi mondanivalója.
Ezt a mondanivalót én az értelmetlen városkép- és zöldterület-pusztítás ellen fellépő hálózat egyik szervezetének tagjaként a keddi „összecsapás"-ról szóló késő esti tévébeszámoló kapcsán készült telefoninterjúban igyekeztem a képek nyelvéről a szavak nyelvére lefordítani. De a média-előítélet olyan erős, hogy az egyébként ellenzéki csatornában a két nappal későbbi délutáni program műsorvezetője mégis úgy beszélt a ligetvédők két aktivistájával, mintha földön- és jogon kívülieket interjúvolna meg a további bizarr szándékaikról.
Holott, ami itt jogsértő, az a kormányzati tervkészítés szakmaiságot és valós társadalmi egyeztetést mellőző rendszere. És ami bizarr, az az a mód, ahogyan a kormányzati akaratérvényesítés történik, verőlegényekkel, kirendelt rendőrökkel, politikai szolgálatokat teljesítő ügyészekkel.
Nem kéne ezt bevettként, tudomásul veendőként bemutatni. Ellenzéki orgánumokban sem.
