Betántorogva a hatágyas, tömött kórterembe, még nem tűnt fel, hogy egy végstádiumos, többszörös áttétes nagybeteg asszony mellé tesznek, akiről hamarosan megtudom, nem biztos, hogy megéri a reggelt. Nem baj, nagyon rosszul vagyok, kibírom, hogy csak egy éjjeliszekrény választ el a hörgő, kiabáló, hangosan jajveszékelő szegény betegtől.
Ez majd csak reggel lesz zavaró, amikor a három zsemlét kistányéron ráteszik az éjjeliszekrényre, amelyre a beteg asszony folyamatosan ráköhög. Csak másnap – amikor jobban lettem – jutott időm és energiám azon elmélkedni, vajon miért tesznek egy haldoklót egy osztályra, ahol további fertőzéseket kaphat el? Mert neki már úgyis mindegy? A többi betegtől elkapott fertőzés esetleg meggyorsítja az agóniát. Miért nem egy hospice-házba teszik a jól öltözött, őt mindennap látogató rokonok? Az, hogy Magyarországon „fű alatt” esetleg mégis van indirekt eutanázia, az első este még nem foglalkoztat.
Kezdetben nem tűnik fel az órák óta a kórteremben tartott, pisivel teli, le nem fedett ágytál sem, olyan erősen gyötör a hányinger. A legközelebbi célom, hogy kijussak a kórterem egyetlen WC-jére. A hat hasmenéses betegre jutó egyetlen WC-ben papír nincs. A WC háttámlája abban a pillanatban rázuhan az ember hátára, ahogy ráül a deszkára. A hányás még ennél is nagyobb kihívást jelent, főleg ha valakinek kibontott hosszú haja van. Bal kézzel tartani a WC-támlát, jobb kézzel a vállon lógó ridikült, amelyet kórházi széfek hiányában kénytelen voltam magammal vinni, tekintettel az osztályra érkező hajléktalanokra és a nyitott kórtermekre – nos, mindez hirtelen megoldhatatlan feladatnak tűnt.
Pillanatok alatt beugrott a Hír TV-n dühöngő, akkor még ellenzéki „szakértő” arca, aki nekivadultan szidta Horváth Ágnes akkori egészségügyi miniszter kórházi széfekkel kapcsolatos javaslatát. Miért nem hozták ide ridiküllel a vállán hányni, mielőtt meghívták volna a stúdióba? Ha csak ezt az egyetlen javaslatot átvette volna az új egészségügyi kormányzat, ma legalább lehetne nyugodtan hányni a László kórház hasmenéses osztályán. (Persze csak akkor, ha éppen nem foglalt az egyetlen WC.)
Igaz, a betegfelvételnél felajánlották, hogy a pénztárcámat átszállítják az István kórházba, egy másik, távoli épületbe, természetesen nem éltem a lehetőséggel. Nem tudhattam ugyanis, vajon nem lesz-e szükség hálapénzre, illetve ha majd újra tudok evésre gondolni, a kórházi ennivaló helyett nem a büfére szavazok-e inkább.
Visszatérve a WC-ből, a rutinos kórtermi társak felkészítettek rá, hogy mielőtt bekötik a hányinger-csillapítót tartalmazó infúziós folyadékot, kérjek egy vesetálat, mert infúzióval szinte megoldhatatlan lesz eljutni hányni. Megfogadtam a tanácsukat. Kérésemet a nővér visszautasította, mondván: azért van kereke az infúziónak, hogy ki lehessen menni vele.
A nővérek bejöttek mosdatni a haldokló asszonyt. Függönyt nem húztak köréje, mint ahogy egyetlen ágynál sem volt függöny. Anyaszült meztelenre vetkőztették, mosdatták mindenki szeme láttára. Mint megtudtam, a haját soha nem fésülték meg!
A második világháborús olvasmányok ugrottak be meztelenre vetkőztetett emberekről és az emberi méltóságról. Az asszony egész éjjel kiabált, hogy ki akar menni WC-re, nem akarja a pelenkáját használni, és szomjas. Mivel egyetlen percet sem tudtam aludni, láttam, hogy a betegek felváltva kelnek ki az ágyukból, emelikmeg a fejét és itatják szívószállal az asszonyt. Közben biztatták, hogy használja a pelenkáját. Egész éjszaka nem láttam nővért a szobában. Az egyik beteg pelenkát akart cserélni az asszonyon, de a többiek lebeszélték, azzal érvelve, hogy ez egyrészt nem az ő dolga, másrészt ismeretlen eredetű, még nem diagnosztizált bőrfertőzés van a kezén.
Másnap világosban még riasztóbbnak tűntek az állapotok. Az evéshez egyetlen kisasztal van a kórteremben, sehol máshol az osztályon nincs étkező. Vagy megeszi valaki a kórházi reggelit a büdös kórteremben, a megtelt, órák óta illatozó ágytálak mellett, vagy éhen marad.
Ez a kórház olyan állapotban van, hogy bátran hirdethetné magát utazási irodákban katasztrófaturisták számára. Befeküdni hatodiknak a László kórházi infektológia egyik kórtermébe, az maga a paradicsom egy katasztrófaturista számára.
Bár reggel mértek lázat, estig senki nem jelentkezett ellenőrizni, mi újság a hőmérsékletemmel. A laborleleteimről sem tudtam meg semmit, ezért este 8 körül bekopogtam az ügyeletes orvoshoz az eredményekért. A folyosón már napközben zajokat hallottam, mert egy hajléktalan meg akart szökni pizsamában, felemás cipőben. Egy beteg fogta el őt a bejáratnál. Az egészségügyi személyzet hálálkodott. Pedig a hajléktalannak volt igaza.
Este fél 10 körül a szobatársam szegény újra kezdte a jajgatást, hörgést, és ekkor már tudtam, hogy ő marad tovább a kórteremben, nem én.
Szombat este felhívtam az új, szíriai háziorvosomat a mobilján. Ő ajánlotta még a bemutatkozásnál, hogy gond esetén bármikor hívhatom. Biztos voltam benne, hogy soha nem keresem rendelési időn kívül. A calicivírus és a magyar egészségügyi állapotok azonban ezt a fogadalmamat felülírták. Bár egy ültetéses vacsorán zavartam meg, mégis kikérdezte az addigra már kinyomozott laboreredményeimet és jóváhagyta, hogy saját felelősségre elhagyjam a kórházat, azzal a feltétellel, hogy nála további vizsgálatokon megjelenek.
Az ügyeletes orvos rutinosan tette elém az aláírandó papírokat. Nyilván nem én voltam az első és utolsó beteg, aki az idő előtti távozás mellett döntött. A nyilatkozat tartalmazta, hogy én annak ellenére távozom, hogy ők megadták a betegséggel és következményeivel kapcsolatos részletes tájékoztatást, felhívták a veszélyekre a figyelmemet, ám mégis megtagadom a további vizsgálatokat, tehát innen minden további felelősség az enyém. Megjegyeztem, hogy semmiféle tájékoztatást nem adtak, még mindig fogalmam sincs, mi a bajom, ráadásul nekem kellett felkeresnem őt a laboreredményeimet illetően, de természetesen bármit aláírok, csak kijussak már innen. Csak annyit kérdeztem: vajon miért nem paraván mögött mosdatják a betegeket, miért kell nekünk, a többieknek végignézni például egy haldokló mosdatását? Hol marad az emberi méltóság?
Az orvos azt válaszolta, hogy itt nincs VIP-szoba, ne nézzem a mosdatást, ha nem akarom, paraván pedig csak a halottaknak jár.
*A szerző A Vi. Infektológiai Osztály Volt Páciense.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
