galéria megtekintése

Itt is, ott is paródia

6 komment

Markó Béla

Azt hiszem, manapság gyakrabban kellene olvasnunk a magyar Karinthy Frigyest, a cseh Jaroslav­ Haseket vagy a román Ion Luca Cara­gialét, akinek százvalahány évvel ezelőtt megfogalmazott kritikája ma is érvényes Romániára, és sajnos nem csak Romániára.

A mi színházainkban is sokszor játszott színműíró azt a fájdalmas igaz­ságot fogalmazza meg, ami talán ma is a legjellemzőbb Európának erre a részére, hogy itt minden csak utánzás, minden csak héj, máz, smink, de alatta nincsen semmi. Minálunk minden olyan, mintha… Mintha demokrácia… Mintha piacgazdaság… Mintha lenne választási lehetőség… De nincsen remény, mondja Caragiale,

az egyik politikus éppen olyan korrupt, mint a másik.

Bár máig nem akarok egyetérteni a nagy román íróval, hogy nincs kiút, ajánlom mégis olvasásra őt mindannyiunknak. Mostanában például igazán nevethetnénk eleget egymáson is, magunkon is, ahogy ezekben az országokban lassan-lassan saját paródiájába fordul mindaz, amit az elmúlt negyedszázadban komolyan vettünk. Nevethetnénk, mondom, de inkább sírni kellene azon, hogy amire felocsúdunk, a fürdővízzel együtt már kiöntöttük a gyermeket is, elveket, eszméket, mindent.

 

Itt van ez a jó kis botrány – mindig van valami jó kis botrány nálunk –, amely napokig lefoglalta a médiát, amikor

kiderült, hogy a romániai börtönökben valóságos tudományos dolgozatíró láz tört ki.

Ugyanis már 1969 óta van egy olyan törvénycikkely, hogy amennyiben a börtönbüntetését töltő személy elkészít egy tudományos dolgozatot, akkor egy ilyen munkáért elengedhetnek egy hónapot a hátralevő büntetéséből. Nagy ritkán éltek is ezzel a lehetőséggel az elítéltek, így kapott néhány éve valamennyi enyhítést két dolgozatáért Adrian Nastase volt miniszterelnök, aki egyébként valóban írástudó ember, neves jogász, egyetemi oktató, és akkor ezt nem is kifogásolta senki.

Igen ám, de

utána 2013 és 2015 között 188 elítéltnek 400 könyve jelent meg, mialatt börtönbüntetésüket töltötték,

tehát jókora rés támadt a rendszeren, iparrá vált ez a dolgozatírás. A dúsgazdag juhosgazdából futballklub-tulajdonossá lett, majd korrupcióért elítélt George Becali nem kevesebb, mint öt könyvet jelentetett meg. Kiszabadulva naiv – vagy cinikus – nyíltsággal elmondta az újságíróknak, hogy másoktól kapta – rendelte – ezeket a műveket, aztán ő kézzel lemásolta, és így adta tovább a kiadónak. Vagyis leírta. A törvény ezt nem tiltja, hát akkor mi a probléma, ­kérdezte. Mellesleg George Becali egyik könyvének címe A kegyes és megváltó szeretet, és két ortodox püspöktől is megkapta hozzá a kötelező ajánlást.

Summa summarum: egyesek valószínűleg súlyosan visszaéltek egy törvényes rendelkezéssel. Ilyenkor minden normális országban azon gondolkoznak, hogy lehet-e, és hogyan lehet tisztességesen alkalmazni a törvényt. Hiszen egyértelmű, hogy mégiscsak a javulás reményében zárnak börtönbe valakit. Akkor pedig az ott elvégzett munkát – horribile dictu: az intellektuális tevékenységet is – miért ne lenne érdemes akár a kiszabott idő csökkentésével méltányolni. Ehhez hasonló rendelkezések sokfelé vannak a világon. Nem is ezeket szándékszom én most elemezgetni, hanem a kommentárokkal van bajom.

Újságírók serege, de tudós értelmiségiek is megveszekedett dühvel, valamiféle elemi gyűlölettel vetették rá magukat a témára, és már-már az lett ennek az egésznek a végkicsengése, hogy inkább rohadjanak meg a börtönben, de ne kapjon senki kedvezményt.

Az igazságügy-miniszter asszony sem arról beszélt, hogy csak a tényleg elvégzett tudományos munkáért kellene könnyítést adni, hanem sietett mindenkit megnyugtatni, hogy a kormány kezdeményezni fogja magának a törvénycikkelynek
a törlését. Mintha, mondjuk, a doktori dolgozatok ki-kiújuló plágiumbotrányát azzal akarnánk orvosolni, hogy mostantól fogva senki sem lehet doktor. Azt szoktam mondani, hogy amikor egy gyengén működő állam nem képes kivédeni vagy felderíteni a bűncselekményeket, akkor igazán könnyű arra a következtetésre jutni, hogy például a bankrablás leghatékonyabb megelőzése a bankok felszámolása. Még az egyébként tiszteletre méltó, 1989 előttről némi ellenzéki dicsfényt megőrzött filozófus és könyvkiadó, Gabriel Liiceanu is vehemensen tagadta a lehetőségét, hogy a börtönben valaki is értelmiségi maradhasson: „…egy fegyenc nem lehet tudós, akkor sem, ha ő éppen­séggel Einstein”.

Fölépítettünk egy demokráciát, és nem tudjuk működtetni, ráadásul egy idő után már nem is magunkat hibáztatjuk ezért, hanem a rendszert. Ez a börtönpélda talán erőszakoltnak tűnik, de igazság szerint ma ugyanez a bohózat zajlik
a még szabadlábon levők világában is.

Rosszul működik a parlament? Hát akkor számoljuk fel a parlamentet! Korruptak a politikusok? Hát akkor nem kellenek politikusok!

Romániában két választás is lesz az idén, a nyár elején önkormányzati, ősz végén parlamenti választások, és mindkettőnek rendkívül nagy a tétje az ország számára is, de számunkra külön is létkérdés, hogy a magyar érdekképviselet hogyan fog teljesíteni és utána pedig mit tudunk kezdeni a parlamentben, netán beleszólhatunk-e a kormányzásba. Mert ­eltréfálkozhatunk, hogy egy rosszhiszeműen alkalmazott törvénycikkely miképpen csinál professzort a félanalfabétából, de azt is észre kell vennünk, hogy ma

Európának ebben a nyomorultabb felében a volt kommunista országok mind-mind azon munkálkodnak, hogy valamiképpen megkerüljék a demokratikus játékszabályokat.

Egyre többen látják már Romániában is hál’ istennek, hogy a néhány hónapja kitalált szakértői kormány, amelynek a jövő őszi választásokig el kell vinnie az országot, ugyancsak kijátszása annak, ami egy demokráciában elengedhetetlen: egy többségi parlamenti párt vagy koalíció és a kormány együttműködése konkrét, részletes kormányprogram alapján. Ma éppen nincs ilyen koalíció, a kormányprogram is csak néhány oldalas szándéknyilatkozat, és ennek látszólag csak – csak? – annyi a veszélye, hogy a kormány intézkedéseit nem ellenőrzi egy parlamenti többség.

Arról viszont senki nem beszél, hogy a fordítottja is éppen ilyen veszélyes, amikor a parlamentre sincs semmiféle mérséklő hatással a kormány. Választási évben ez azért kockázatos, mert ilyenkor jelennek meg az úgynevezett „választási ajándékok”. Minden kampányban „választási ajándéknak” számítanak a demagóg ígéretek, amelyekről mindenki tudja, hogy nem fognak teljesülni, de ugyanakkor, pártfinanszírozási szabályok ide vagy oda, folyamatos osztogatás is zajlik a kampányban, és a kulcstartó vagy golyóstoll semmi ahhoz képest, hogy lisztet, cukrot, étolajat, sőt falun műanyag vödröket és gumicsizmákat is osztogattak egyes pártok. Jó lenne megérteni, hogy a demokráciának vannak elengedhetetlen alapintézményei, és lejárathatjuk ezeket, elsősorban a parlamentet, akár úgy, hogy szavazógépezetté silányítjuk, akár úgy, hogy teljesen felelőtlenné tesszük, ez történik most nálunk.

Így vagy úgy, aki a többpártrendszert megkérdőjelezi, diktatúrára vagy anarchiára tör. Aminek egy elszabadult hajóágyúként viselkedő parlament is előhírnöke lehet.

Romániában tele van a szenátus és a képviselőház képtelennél képtelenebb törvényjavaslatokkal, és félő, hogy a kampányoló szenátorok és képviselők egy adott pillanatban elkezdik két kézzel megszavazni ezeket az eszement ötleteket. Mindenki azon töri a fejét, hogy mi módon nyerhetné el a „nép” tetszését, és az erdélyi magyar közéletben is erős az a vélemény, hogy minden pillanatban azt kell tennie a politikusnak, amit a „nép” akar, de senki sem gondol bele, hogy mi lesz a parlamenti bizottságokban már iktatott, de ma még a többség józan ítéletén fennakadó sok magyarellenes kezdeményezéssel, ha egyszer csak elkezdenek a román politikusok ebben az ügyben is a „nép”, vagy ahogy újabban mondani szokták, az „utca” hangjára figyelni.

Nem a romániai magyar „utca”, hanem a román „utca” hangjára. Anyanyelvű oktatás, magyarnyelv-használat, nemzeti szimbólumok használata, önkormányzatiság, bizony sok a vesztenivalónk. Nemcsak a választásoknak, hanem a választások előtti időszaknak is nagy a tétje ily módon. Másrészt pedig, ki tudja, amit szakértői kormányként legyűrtek a torkunkon, ezt a félig elnöki, félig miniszterelnöki-miniszteri rendszert, esetleg a választások után is működtetni próbálja az államfő, akkor pedig vajmi kevés esélyünk lesz arra, hogy ismét erős kormányzati pozícióra tegyünk szert. Ez sem lenne gond, ha látnánk más eszközöket az ismét egyre feszültebbé – vagy egyszerűen: rosszabbá – váló etnikumközi viszonyok rendezésére. De ebben a pillanatban erre nincs alternatíva.

Demokratikus Kelet-Közép-Európát akartunk negyedszázaddal ezelőtt, és úgy tűnik,

rohamléptekkel haladunk egy populista világ felé.

Ahol ismét a kevesek kezébe kerül a hatalom, ám ezt ravaszul a közvéleménnyel, az utca hangjával legitimálják ezek a kevesek. Többnyire úgy, hogy ők maguk manipulálják a közvéleményt, hol ilyen-olyan botrányokkal, hol a kormányzati öndicséretet megörökítő óriásplakátokkal.

Olvassuk Karinthyt! Például: „Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az iskolába… a kaput kiemelték… most átalakítják… nincs kapu… nem lehet bemenni… majd egy-két hét múlva…” Hát nem gyönyörű? Végül is nem úgy lehetne-e a legteljesebb mértékben megelőzni a demokrácia megsértését, ha felszámoljuk a demokráciát? Ahol nincs
demokrácia, ott nem lehet megsérteni. És kész.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető