Irodalomóra – a bíróságon
Csontos János, a neves író, költő, publicista, filmrendező perrel fenyegetőzik. Bodnár Zoltánt, a Liberális Párt ügyvivőjét készül bíróság elé citálni, akiről Csontos mélylélektanászként, analízisen innen, díványon túl, belelátva tudattalanjába úgy véli, „lelkileg máig nem tudja elviselni, hogy végül nem lehetett a Magyar Nemzeti Bank elnöke, míg Matolcsy György igen".
Bodnár bűne, hogy „súlyosan rasszista és leplezetlenül antiszemita" kijelentésként olvasta és értelmezte Csontos elhíresült strófáját, amely Fischer Iván helyreutasítására szolgált: „Gondoljátok, hogy egy muszlim Tarlós minden további nélkül engedné Soros György házi komponistáját, Lagzi Lajcsiját érdekvédelmi tüntetésnek álcázva bazseválni a Vörösmarty téren?" Az antiszemitizmus vádját visszautasítandó Csontos megkérdőjelezhetetlen tekintélyeket is sorba állít igaza mellett, szerény visszafogottsággal emlékeztetvén nyájas olvasóit, hogy „a Kárpát-medencei zsinagógákról szóló filmem díszbemutatóján, amelyet a holokauszt-emlékév Lázár János-féle állami pénzügyi alapjából finanszíroztak... szívhez szóló, megindító beszédet mondott Heisler András Mazsihisz-elnök és Ilan Mor izraeli nagykövet". Vannak tehát néki zsidó barátai, ezt jól jegyezzük meg a miheztartás végett.
De térjünk vissza Csontos idézett mondatához. Hagyjuk most annak kulturális-esztétikai alapvetését, művészetelméleti mélységét, Fischer Iván és Lagzi Lajcsi zeneesztétikailag alátámasztott összevetését, a „bazseválni" ige merész gondolattársításokra sarkalló asszociációs mezejét, csak egy dologra koncentráljunk: a sokoldalú művész két fogalom és tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szóképére. Arra, ahogy a kéklő legekben sirályként szárnyaló művészember földi halandók számára kiszámíthatatlan merészséggel fesztiválzenekari kontextusba emeli a napokban megválasztott londoni muszlim polgármestert.
E sorok írója nem kíván vallásfenomenológiai vitát kezdeményezni az iszlámról (más helyeken ezt többször megtette már), inkább a költő-író-publicista-filmrendező szakmai kelléktárára, a hasonlatra koncentrál, a metaforára, a klasszikus retorika egyik trópusára, amelyről a klasszikus antikvitástól kezdődően tudjuk, hogy azonosító, azonosítandó és nemegyszer az azonosítást végző összeér, az eredeti jelentéstől a látens szimbolizált jelenség felé haladva.
Csontos Fischer Iván apropóján egyikük számára előre láthatóan rettentő sorscsapásként berobbanó végzet titokzatos eshetőségére céloz, mégpedig vallási alapon, hangsúlyozván az egyik fél felekezeti hovatartozásának faktumát. Csakhogy a Budapesti Fesztiválzenekar sem nem bejegyzett, sem nem bejegyzésre váró egyház (felekezet), Fischer Iván nem lelkipásztori minőségben van jelen a zenekar életében, és – tudomásom szerint – nem tett nyilvános konfessziót hitéről vagy a hit esetleges mellőzéséről, a zenekar neve pedig nem londoni, hanem kifejezetten budapesti illetőségre utal. Mindezek alapján felmerül a kérdés: a Bodnár Zoltán kiolvasta lehetőségen túl vajon mire utalhatott (utalhatott-e bármi másra) a szöveg, s örvendhetett-e volna más értelmezésnek a kellő szövegértéssel és hermeneutikai alázattal megáldott olvasó? Ha igen, az a szerző hibája, minthogy nem sikerült világossá tenni mondandóját. De semmi vész, siessünk a mester segítségére: vigasztaljuk meg azzal, hogy ez akár szövege érdemének is betudható, amennyiben a textusnak szabad lebegést biztosítva az értelmezések sokasága előtt szélesre tárja a kapukat. Mint Dante és Shakespeare és József Attila.
Ha tehát javasolhatom: hagyja a csudába a pereskedést, s legyen büszke a sokféle olvasatra módot adó munkájára! Ha irányában csak félig elfogult a leendő bíróság – a szövegértelmezés szabadsága miatt –, már nincs sansza a per megnyerésére.
