Mindkét szerzővel egyetértve azt állítom: a posztmodern politikában a saját politikai erejét a látványpolitizálás oltárán feláldozó liberális középosztály válik dominánssá. Ez a középosztály azonban valódi polgári értékek híján képtelen megfékezni a politikai párbeszédet hosszú ideje leblokkoló gyűlöletpolitikát.
A közösségi média – így például a Facebook – bevonása a közügyekről szóló párbeszédbe szellemileg szabad polgárok közösségét feltételezi. A mai pártok saját rajongótáboraik igényeihez hangolt kampánya azonban megkérdőjelezhetetlen, árnyalatoktól mentes nyelvi univerzumokat eredményez. Ezekben a jó és a rossz, a káros és a hasznos, az ésszerű és az ésszerűtlen világát éles határvonalak választják el egymástól. Mivel megszólítottként mindannyian ezen univerzumok részei vagyunk, ennek kifejezései a közügyekről való gondolkodásunk természetes talpkövei. És bár ugyanazokon a közösségi csatornákon keresztül kommunikálunk egymással, különbözőségeinket csak az általunk megosztott tartalmak minőségével tudjuk kifejezni. Mi színházi előadások kritikáit, komolyzenei videókat rakunk ki idővonalunkra, míg „azok" sorozatelőzeteseket ugyanarról a Port.hu-ról és mulatószenét ugyanarról a YouTube-ról. A forrás ugyanaz, a tartalom közzétételi módja ugyanaz, az üzenet ugyanaz, a szándék ugyanaz – digitális önképünk megmutatása. És ezzel olyan egymás mellett élő, de átjárhatatlan digitális valóságok jönnek létre, amelyek mindegyike nélkülözi a kritikát – úgy „fenn", mint „lenn". A középosztály kultúrája így egydimenzióssá válik. Az üzenet elsődlegessége miatt lemond saját kritikai attitűdjéről (beleértve a rendszerkritikai szükségszerűséget is!), és elveszti a szó klasszikus értelmében vett polgári jellegét. Így képtelen arra, hogy a társadalmi szolidaritás kezdeményezője legyen.
Pedig a középosztálynak a magyar történelem során soha nem látott lehetőségek állnak rendelkezésére saját polgáriasulásához. Ezekkel azonban – kritikai szemléletének elvesztése miatt – képtelen élni. Egyfajta „újpozitivizmus" jegyében csak a funkcionalista tudományokat fogadja el értékesnek. Vagyis azokat, amelyekről elhiszi, hogy képesek kézzelfogható eredményeket felmutatni. Az ökológiát, mert megoldást keres a globális felmelegedés lefékezésére. Az orvostudományt, mert a rák ellenszerét kutatja. A gyógyszerészetet, mert nagyobb hatásfokú fájdalomcsillapító tablettákat fejleszt ki. Mindeközben a bölcsészettudomány csupán a szórakozásként, vagyis a szabadidő hasznos eltöltésének egyfajta eszközeként felfogott irodalom formájában létezik számára. A gondolatot hordozó írott szavak helyét átveszik az üzenet azonnali továbbítására képes digitális adathordozók.
Egy társadalom minden korban az irodalmon (tehát a nyelven) és a művészeteken keresztül szólal meg és fejezi ki önmagát. A magyar liberális középosztály előszeretettel gúnyolódott Tamás Gáspár Miklóson, mikor ő az eredeti és aktuális témák iránti érzékenységet hiányolta a kortárs magyar irodalomból. Ugyanilyen előszeretettel gondol „lúzerként" a bölcsészettudományok művelőire. Pedig ha egy generáció nem találja meg a számára érvényes nyelvet, amelyen keresztül a költő egy egész nemzet énekese lehet, vagyis kifejezheti aktuális szorongásinkat, vágyainkat, a világról alkotott elképzeléseinket – akkor az a generáció elveszett. Az írástudó ember ugyanis mindenkor közéleti ember. Érdekes, hogy a gondolatok szabad és szabatos nyelvi és művészi kifejezésében rejlő „veszélyt" a kormányzati oldal sokkal hamarabb felismerte, mint az önmagát felvilágosultnak gondoló középosztály. A Magyar Művészeti Akadémia létrehozása mögött húzódó központosítási törekvés és a Magyar Idők című propagandalapban a Kertész-életmű fontosságát relativizáló próbálkozások ezt igazolják.
Hiba lenne a Gutenberg-galaxis végének illúziójába ringatnunk magunkat. Ha a mindenki számára fogható üzenetekkel szemben a gondolat a kiválasztott kevesek Szent Grálja lesz, úgy a világról alkotott képünket mindenkor ők fogják elsődlegesen meghatározni. És akkor a középosztály saját polgári attitűdjének fájó hiánya miatt maga dobja majd a gondolat nyelvét nem értő és azt nem beszélő kiszolgáltatottakat a mesterséges gyűlöletkeltés áldozatául.
A szerző politológus, tanár
