A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény 8. §-ának (1) bekezdése szerint a rendőrség akkor tilthatja meg a bejelentett rendezvénynek az adott helyszínen vagy időben való megtartását (tehát nem magát a megmozdulást!), ha az a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, vagy ha a közlekedés más útvonalon nem biztosítható. Több lehetőség nincs. Mégis olyan tiltás született, ami más indokokon alapult. Ezt szentesítette az Alkotmánybíróság. A jogszabályokat ugyan nem kizárólag szó szerint értelmezzük, ebben az esetben azonban dr. Czine Ágnes és dr. Stumpf István színvonalas érveléséből is kitűnően világos: azt lehet tenni, ami le van írva.
Ha a közhatalom képviselői lényegében praktikus – önmagukban egyébként méltánylandó – szempontokat mérlegelve elfogadják, sőt végrehajtják a jogszegést, akkor miért várják el tőlem, hogy ne töröljem képen a velem pimaszkodó embert, hogy rendesen valljam be és fizessem be az adómat? Nekem is vannak praktikus szempontjaim. A törvények mindenkire egyaránt kötelezők, de az állam és szervei csak úgy tudják ezt az emberekkel elfogadtatni, ha saját maguk kínos precízséggel mutatnak példát. Ettől igencsak távol vagyunk.
Az említett tiltási lehetőségek nem véletlenül kerültek be így a jogszabály szövegébe. A jogalkotó 1989-ben fontosnak tartotta, hogy ne adjon politikai kihatású mérlegelési jogkört annak a fegyveres szervezetnek – a rendőrségnek –, amely parancsuralmi rendben, katonai fegyelem mellett teljesíti az utasításokat, s fizikai kényszert is alkalmazhat.
Az Alkotmánybíróság mostani határozata ezt az elvi megközelítést (nem pedig valaminő hanyagságból eredő mulasztást) támadta meg azzal, hogy kötelezte az Országgyűlést: az év végéig határozza meg a magánszféra védelme és a gyülekezési jog érvényesülése közötti ellentétek feloldásának szempontjait és az ilyen döntések eljárási kereteit.
Abban igaza van a testületnek, hogy a gond létezik, megoldásra vár. Hozzáteszem – amint arra dr. Salamon László különvéleménye is felhívja a figyelmet –, hogy nem csupán a magánszférához való jog sérülhet egy-egy rendezvény miatt, hanem a mozgásszabadság és más alapértékek is.
Hadd hozzak egy kitalált, de a gyakorlatból merítő példát a problémára. Ha valaki bejelenti, hogy az alkotmányos rend megdöntését kívánja előkészíteni a bejelentett rendezvény során, vagy éppen egy embercsoport kiirtására hívna fel, akkor sincs lehetőség az előzetes tiltásra. Az ilyen megmozdulás megkezdésekor viszont a rendőrségnek beáll az azonnali oszlatási kötelezettsége. Kétségtelen, hogy ez így nem szerencsés. Ezt azonban a törvény alkalmazásának első pillanatától kezdve tudjuk. Bőven lett volna alkalom a kellően átgondolt módosításra. A közhatalom most látja elérkezettnek az időt. Jobb későn, mint soha.
Egy dolgot nem tettek kérdésessé az érvelésben: a rendőrség szerepét. Hogy egészen világos legyek: elfogadom az értelmesebb szabályozás szükségességét, azt azonban nem, hogy egy katonailag szervezett, a kormány (közvetlenül a belügyminiszter) utasításainak engedelmeskedő apparátus kapjon immár érdemi szerepet a demokratikus megnyilvánulások lehetőségeinek, kereteinek alakításában. Tenné ezt óhatatlanul politikai szempontokat is mérlegelve, már amikor mérlegel és nem parancsokat követ. Nem szükségszerű, szerintem nem is megengedhető, hogy a közbiztonság fegyveres őrei kapjanak ilyen kontrollszerepet a civil társadalom felett. Van persze rá példa más országokban is (de az ellenkezőjére is), hogy a rendőrség hatásköröket gyakorol a tüntetésekre vonatkozóan. Csakhogy itt jön az a másik tétel, ami megalapozza a totális hatalomgyakorlás irányába történő elmozdulásról szóló következtetésemet.
Azzal kezdtem, hogy a törvényeket tiszteletben kell tartani. A rendőrségnek nem. A szervezeten belül emberek dolgoznak, rájuk vonatkozik az a kötelezettség, hogy a jogszabálysértő, de bűncselekményt nem megvalósító parancs, rendelkezés végrehajtása nem tagadható meg [2015. évi XLII. törvény 103. § (2) bek.]. A gyülekezési jog körében hozott törvénysértő határozat önmagában bűncselekményt nem valósít meg, tehát a végrehajtás kötelező. A rendelkezés pedig akár a minisztertől is eredhet. Ha pedig a gyülekezési joggal érintett rendezvény megtiltása jogsértő parancsra (rendelkezésre) történik, akkor a bíróság sem tehet semmit, hiszen ez a törvény. A döntéshozó – ha hivatásos rendőr, és miért ne lenne az – másképpen nem járhat el, az igazságszolgáltatás pedig kizárólag a törvényességet vizsgálhatja. A kör bezárul.
Nem állítom, hogy itt a totális diktatúra. Azt sem – sokakkal ellentétben –, hogy a jogállamiság rombolása 2010-ben kezdődött. Azt viszont igen, hogy a rendszerváltás óta követett emberi jogi politika megoldásai – így például a jogsértő parancsok végrehajtásának a civilizált nemzetek jogától eltérő módon való kötelezővé tétele 1994-ben, majd megerősítve és kiterjesztve 1996-ban – nagyban elősegítették a mostani rendőrállami gyakorlat intézményesedését. Ez pedig tovább alakulhat totális hatalommá. A veszély nem közvetlen, nem azonnali, ha ez a cikk megjelenhet. Az viszont biztos, hogy egy totális rendszer jól tudja majd hasznosítani a centralizált, militarizált rendőrség számára biztosított lehetőségeket. Ezt kellene megakadályozni a gyülekezési jog szabályozása során is.
