Környező világunkban a háborút ma már kizárhatjuk. Azt érdemes megvizsgálni, hogy miképp, hogyan árulta el Európa a szolidaritás elvét? Sokáig a gazdaságot erősítette, hogy a kvalifikálatlan területeken a volt gyarmatok állampolgárai és az egyéb bevándorlók vállaltak munkát, ezzel hozzájárultak a gazdasági növekedéshez és az elöregedés lassításához.
Amíg „futott a szekér” – s ez a múlt század második felére esik –, nem okozott gondot a politikai, gazdasági menekültek befogadása sem. A folyamat látványos, pozitív hatása a sportban a leginkább nyilvánvaló. Teljesen természetes, hogy az angol vagy francia csapatban sok a színes bőrű, hiszen a volt gyarmatokról könnyű volt betelepedni – mára odáig jutottunk, hogy hasonlóan színes képet mutat egy skandináv vagy éppen a svájci válogatott is.
A szociális piacgazdaság arra épült, hogy erős a társadalmon belüli kohézió: pl. ha valakinek nincs munkája, akkor az illetőt segíteni kell, hiszen új munkát keres, ehhez segélyre, képzési támogatásra van szüksége, majd amikor újra munkába állt, akkor az ő adójából (is) futotta a rászorulók támogatására.
A helyzet több tekintetben megváltozott: a megatrendeknek megfelelően az élőmunka iránti igény csökken, így a bevándorlók beilleszkedése is egyre nehezebbé válik, a korábbi automatizmusok nem működnek: a bevándorlók állami segítséggel tanulhatták meg a befogadó ország nyelvét, szakmát szerezhettek, a gyerekek már a helyi óvodákba, iskolákba jártak, s integráns részei, tagjai ennek a társadalomnak.
Vegyük észre: valójában egyéni szinten integrálódtak, de csoportszinten többnyire asszimilálódtak. Más az a helyzet, amikor jóval nagyobb az migránsok száma: már nem olyan könnyű az egyedi beilleszkedés segítése, kialakulnak a közösségeik, melyek a „befogadó” országhoz képest eltérő kultúrával, szokásokkal, vallással rendelkeznek. Ha szomorú is, de természetes, hogy ilyenkor megerősödik az egyébként lappangó idegengyűlölet, mert „elveszik a munkát”, „mert mások”, mert terroristák, mert ellenségesek stb.
Természetes mindezek hátterében az az alap, hogy az ember stabilitásra, biztonságra vágyik. Ebből ered a csoporthoz, közösséghez tartozás igénye, amivel szemben egy más csoport veszélyérzetet kelt – vagy az ismeretlentől való félelem, tartózkodás. Ha minderre rájátszik a politika, akkor felerősödik a nemzetiségek, nemzetek, felekezetek, rasszok közötti ellentét, s egy ponton túl már szinte kezelhetetlenné válik.
Az ilyen konfliktusok kezelésének azonban léteznek kialakult módszerei – melyek minden esetben a megismeréssel kezdődnek, majd a megértésre fókuszálnak, s végül a közös pontok, a lehetséges kohézió felkutatása szükséges ahhoz, hogy a korábbi rossz gyakorlaton változtatni is lehessen. Ahol a politikai-társadalmi folyamatokban, a döntéshozatalban a konszenzuskeresésre, az elnyomás helyett az esélyteremtésre, az egyéni szabadságjogok kiterjesztésére fókuszálnak, ott csak sokadlagos a szerepe a bőrszínnek, vallásnak, nemzetiségnek, nemnek.
Ahogy világméretekben is meg kell találni az egymásnak feszülő politikákra, a szegény-gazdag ellentétre, a fenntarthatósági követelményekre a megfelelő választ – úgy minden országnak saját hatáskörben is lépnie kell. Nekünk „nincs szükségünk” bevándorlókra, hogy szembesüljünk a konfliktussal – van nekünk régóta elég.
1. Először meg kell ismerni magát a kérdést, ki kell egyezni a fogalmak használatában, hogy előbbre léphessünk. Ilyen a cigány- vagy a mélyszegénység kérdése. Miközben két, a valóságban összetartozó, mert nagy közös metszetű kérdéskörről van szó, már maga a szóhasználat is érzékenységet sérthet.
Ugyanis ha törvénysértőnek tartjuk (mert egyébként az), hogy egy rendőr olyan bűncselekményfajtáról beszél, melyet cigányok követnek el, akkor honnan tudhatjuk, hogy a mélyszegénységben élők zöme cigány származású, vagy hogy adott esetben cigányok elleni rasszista gyökerű megkülönböztetésről van szó, amikor elutasítanak egy álláskeresőt? Ha nem tudjuk, hogy cigányokról van szó, akkor hogyan lehet ellátni a jogvédelmüket, hogyan lehet figyelni és mérni az egyenlő bánásmódot?
2. Amikor a romák társadalmi integrációjáról születnek programok, tudjuk-e, hogy valójában asszimilációs, vagy valódi integrációs törekvésekről van-e szó? Mert amikor létezett a kmk (ifjabbaknak: közveszélyes munkakerülés, vagyis mindenkinek volt munkahelye), általánossá vált a 8 osztály, akkor az valójában asszimilációs kísérlet volt, melynek sikertelenségét elnyomta a felszín, s ami egyből nyilvánvalóvá lett, ahogy megszűntek a segéd- és betanított munkásokat foglalkoztató munkahelyek.
Az asszimiláció ellenére az általános hazai kultúra része a roma, szlovák, román, erdélyi népzene, festészet – az irodalomról ez már nem állítható a nyelvi különbségek és befogadóképesség miatt. Én nem tudom megkülönböztetni a sportolók, színészek, politikai közszereplők nemzetiségét sem – de legalábbis nem tűnt fel, hogy Papp Laci vagy Farkas János cigány, s akkor tűnik fel valakiről, hogy zsidó, ha hosszú pajeszt és kaftánt visel –vagy ha felhívják rá a figyelmemet. A magyarországi zsidók egy része teljesen asszimilálódott – számukra a zsidóságuk nem meghatározó a párválasztásnál, a gyerekek iskolaválasztásánál stb.
Az asszimiláció és az integráció közti helyzetűnek tartom azt a csoportot, ahol meghatározó a vallás, az iskola, a párkapcsolatnál a származás – megjegyezve, hogy ez keresztényeknél sem ismeretlen, hiszen még ma is van, ahol gondot jelent egy katolikusreformátus kapcsolat. A harmadik csoportba tartozónak a kizárólag saját közösségükön belül élő, többnyire ortodox zsidókat tartom, akik a magánéletükben így szinte teljesen elkülönülnek, de munkájukban és egyéb életvitelükben kapcsolódnak más közösségekhez. (Integráció szempontjából ehhez hasonló a Krisna-közösség is.) Mindez azt jelenti, hogy nem is lehet pontosan meghatározni, hogy „a” zsidóság vallás, nemzetiség, etnikai kisebbség vagy egyszerűen származás kérdése-e.
Ennél még nehezebb a cigányság helyzete, mivel több, nyelvében, kultúrájában különböző csoportról van szó. (Amiben „egységesek”: a rasszizmus nem tesz köztük különbséget.)
Amikor azt az alapvető igényt fogalmazzuk meg, hogy egy születendő cigány gyerekből éppúgy lehessen orvos, mérnök, tanár, eladó, rendőr, mint bárki másból – lényegében asszimilációs lehetőséget fogalmazunk meg, hogy az egyénnek ugyanolyan esélyei, lehetőségei legyenek, mint bármely más honfitársának. Ezután természetesen az egyén joga és lehetősége, hogy csatlakozzon valamely társadalmi/civil közösséghez – mely nélkülözhetetlen eleme egy adott társadalom fejlődésének, változásának.
Amikor azt mondjuk, hogy legyen cigány értelmiség, legyen a cigányság számára pozitív diszkrimináció, legyenek cigány műsorvezetők, rendőrök – akkor a cigányság integrálásáról van szó, aminek feltétele, hogy a segítők, változtatni akarók is különbséget tegyenek cigány és nem cigány között.
Ezt erősíti Bíró András, aki egyenesen egy cigány párt létrehozását látta szükségesnek. Ennek a legnagyobb veszélye az, hogy a pártpolitikai mezőbe helyezi a „cigánykérdést” – amely más, PC megközelítésben nem is létezik. Kérdés, hogy van-e olyan közösségi kohézió a roma társadalmon belül, mely ezt indokolná, fenntarthatóvá tenné –vagy ennél fontosabb, hogy ez a jelentős réteg közvetlenül is részt vehessen a politikában.
A megoldást nem ismerem, valami „középutas” lehetne a jó irány. De azzal is tisztában vagyok: ha az erről folyó viták energiáit a Kiút program (vagy hasonlók) támogatására, vagy arra fordítanánk, hogy segítsünk egy-egy hátrányos helyzetű srácnak megérteni egy leckét – már előbbre tartanánk.
A szerző mérnök-közgazdász, szervezetfejlesztő
