A 80-as évek végén március 15-én kísértem ki a tanítványaimat a Magyar Nemzeti Múzeumnál tartandó ünnepségre. A felvezető részben a szokásoknak megfelelően volt ének-zene-tánc-szavalás. A műsor alatt a közönség adta a szokásos alapzajt, amely halk beszélgetésből, papírzörgésből és más egyebekből állt össze.
Egyszer csak előrejött Sinkó László a jobb oldali mellvéd széléig, és elkezdte szavalni a Nemzeti dalt.
Az első sor után „megállt a levegő”. Olyan halálos csend lett, hogy a legkisebb pisszenést is meg lehetett volna hallani, ha mert volna valaki pisszenni. A kábult csendből a vers végén óriási ováció és ünneplés lett. Így verset mondani nagyon kevesen tudnak. Biztos vagyok benne, hogy akik ott voltak, ugyanazt a csodálatot érezték, amit én. És ezt a csodát életünk végéig megőrizzük.
