Megiszunk együtt egy kávét a lányokkal, mindig nagy a nevetés, igyekszünk, hogy kihallatszódjon, aztán fél nyolc körül ők elkezdik izzítani a gépet, én meg kiülök az egyik kanárisárga műanyag székre.
Igyekszem mindig másik helyet választani, hogy ne legyek unalmas.
Először a gyerekeket hozzák. Már nem járnak, nem tudnak önállóan járni, szakember tolja be őket ágyon, vagy a szüleik kerekes székben, ölben viszi be apa a kicsikét, sovány a test, az arcon világoskék a maszkocska, a fejen meg sapka, mert régóta sehol a vékonyka haj.
Van egy színes kis játékasztalkánk, rajzlapok, színes ceruzák, lemosható műanyag játékok, de nem használják: őket nem váratjuk. Jönnek, mennek, aztán nem jönnek többé, imádkozom. Utánuk a nagyon öregek következnek. Fönt vannak valamelyik osztályon, frissen műtötték mindet, tétován ücsörögnek a kopott székeikben. A fejük kopasz, a bőrön még ott a varrat, varratszedés később, vagy talán nem is lesz rá idő. Testükön a benti egyenruha, a hátulgombolódó, vagy nem is gombolódó köpeny alól kilóg a szörcsögő hólyagkatéter.
Ülnek, néznek, mosolyognak, meditatívra szedálta őket az évtizedek óta bevett posztoperatív klinikai rutin.
Próbálnak beszélgetni, nem nagyon megy, pontosan tudják, hogy jön a halál, nem izgatja őket. Ők már egy másik társasághoz tartoznak.
Egy másik emberi társasághoz. Ahhoz, aminek a tagjai már nincsenek életben. Az is egy közösség, többen vannak, mint az élők. Jó társaság. Ők oda készülnek, közéjük. Vagy a fene tudja. Fél kilenc táján pedig megérkeznek azok, akiket a környékbeli falvakból hoz be a betegszállítás. Otthon élő, idős emberek, öreg párok, akiknek fogalmuk sincs arról, hová kerültek a nagyvárosban.
Ülnek egymás mellett a széken, fogják egymás kezét, elkopott nejlonzacskóik tele vannak pakolva otthoni élelemmel, hazai csapvízzel, mintha kirándulni indultak volna, valahová a hegyek közé, a magasba, még egyszer, utoljára. Túl sokan vannak, a betegszállítók nem bírnak velük. Az öregek nagyon félnek, és nem értenek semmit. Általában a férfi a beteg, de a nő sem tud segíteni. Bekopog, mutatja a papírokat, fontoskodik, aztán valaki nagy hangon leülteti a helyére, maradjon nyugodtan, hölgyem, dolgozunk az ügyön. Elfogynak, viszik őket haza, holnap jöhetnek újra, hátha sikerül.
És csak ekkor kerülnek sorra azok, akik még önállóan mozognak. Öreg ember, de még nem vén. Műteni nem kell, vagy nem lehet.
Korán kel, megvan a ritmus, megy a sugárra. Rendezi a sorait, szép ruhát vesz, ül a buszra, jön a klinikára. Magányos ember, a társa már meghalt, vagy nem volt neki soha. Társasági eseménye van. Az ebéd előtti sörénél majd mesélhet róla a kocsmában. Bedobja a papírját a boxba, vár. Vannak a váróban barátai. Azokkal fecseg. Most akkor a sugár-e a komoly, vagy a kemó? Nagy a vita, élénk az élet, ők néha még nevetnek is.
Sehol sem látom rajtuk a tüneteket. De aztán meghalnak ők is. Ülnek a kivilágított akvárium alatt, elnézegetik óraszámra a cinóbervörös, sziámi harcos halakat. Várják velük, mosolyogva, a pusztulást. És csak ezek után a nagyon betegek. Nem értem, hogy miért, de ők csak ekkor érkeznek meg. Ülnek, figyelnek, mutatják magukat. A kék arcú embernek a járomcsontjai rohadnak. Puha az egész fej, alig bír beszélni, oda lett az artikulációs bázis, nem érthető. Néha papíron kommunikál, az sem megy.
A Puma melegítős férfi viszont laza figura.
Edzőcipő, farmernadrág, hátizsák, lehet vagy kilencvenéves. A fején néhány szál nagyon hosszú haj. A gerincét próbálják megmenteni. Nem fog menni. Aztán a gégerákosok. Már nincs ott a szerv, kiemelték, csak a fehér kis alátét meg egy lyukas műanyag korong van a helyén. Azon keresztül szörcsög, harákol, fuldoklik, ürít. Fogja a torkát, spanyolos az elegancia, abba kapaszkodik bele magasztosan. És a tüdőrákosok. Fékezhetetlen a köhögésük. Kifelé megy-e a levegő, vagy befelé, alig lehet eldönteni. Harcolnak, nem tudom, miért.
A legbetegebb pedig végül megérkezik, mindjárt ebéd, lezökken a gyerekek színes asztalához, onnan integet egy arra járó pufók, szőke szűznek, és addig játszik, játszik a színes kockákkal, amíg be nem szólítják őt is a fehér lányok.
Teljesen igaza van. Ott a helye.
Nevet, vár, nevet. Az agyát zabálja a kór. Neki ennyije maradt. A kicsi ember végzett, hosszan gondolkodik. Senki nem zavarja meg. Várják, mond-e még valamit. Tovább gondolkodik. Kiissza a pálinkáját, rágyújt, sörrel öblít. Nem tudom, miket mondok nekik, teszi hozzá végül.
Fogalmam sincs, vagy csak nem emlékszem. Figyelek rájuk. Azt hiszem, ez kell nekik. Hogy legyen ott egy tanú. Azt hiszem, ez a munkám. Elgondolkodik, nagyot slukkol. Meg kell akadályoznom, mondja. Nem gondolhatják azt, hogy a végére mindenki megrohad. Elnyomja a cigarettáját, aztán hirtelen feláll, és egészséges, büszke léptekkel elindul a mellékhelyiség felé. Visszafordul, rám nevet, nekem mondja. A PCN típusú implantátum a természetes csípőízület teljes pótlására, sebészeti úton történő helyreállítására szolgáló, szövetbarát anyagból készült, humán beültetésre egyszer használatos, cementnélküli, csípőízületi endoprotézis. Megkerestem a rávalót, két éve ültették be, szeretem.
