„Olvasom meg hallom is, hogy színházi válság... Én megmondanám, kérem, mit kellene játszani a színházakban. Kérem, nem akarok senkinek kárt csinálni, de én akár annak a színigazgatónak is megmondom... Jó darabokat kellene játszani, kérem.”
Ez az egyenes igazi beszéd, ahogy Karinthy Frigyes figurája, Háth-Bizony János elővezeti a kultúra és a politika nagy dolgai kapcsán. E bölcsességeket olvashatjuk és hallhatjuk viszont évről évre, miután Stockholmban és Oslóban kihirdették az aktuális Nobel-díjasok névsorát. Ilyenkor a Háth-Bizony Jánosok előbújnak, és elmagyarázzák, mit kellene csinálniuk a nagyokos uraknak. Állócsillagokat kéne kitüntetni, kérem szépen, nem ilyen habókos félnótásokat, akiknek hiába néz az ember utána a hír bejelentésekor, mert alig szerepelnek az enciklopédiákban, és még a Wikipédia-oldaluk hossza sem éri el Usztics Mátyásét!
A Háth-Bizony Jánosoknak hiába magyarázza az ember, hogy egy globális jelentőségre törő díj esetén egyetlen objektív mérce képzelhető el, és ez a piac ítélete. Ki keresi kutatásával a legtöbbet? Kinek a könyve kel el a legtöbb példányban? És kinek a mondataival lehet a legjobban eladni a sajtótermékeket? Ezen szempontok alapján a gyógyszergyárak marketingosztályain kitalált civilizációs lelkibetegség gyógyítására kifejlesztett pirula dizájnerének járna az orvosi Nobel-díj, J. K. Rowling mind a hét Harry Potter-kötetre nyerhetne egyet, és valóban Merkel küzdene Putyinnal a békedíjért.
