Kormányunk feje változatlanul illiberális – ha német nyelvterületen mondja: jelző nélküli – demokráciát szeretne, anélkül azonban, hogy közölné, mi is a gondja a liberális demokráciával. A coming out (kevésbé rendszeridegenül: a farba előrántása) nem véletlenül maradt el eddig, és a kifogások okkal maradnak rejtve a jövőben is: aki ugyanis a liberális demokráciát támadja, annak vagy az alkotmány ismeretével, vagy a magyar alkotmányos berendezkedéssel vannak súlyos problémái.
A liberális demokrácia – a legegyszerűbben, a tankönyvi definíció szintjén – a következőket jelenti: általános választójogot, szabad választásokat, a többpártrendszer és a szabad pártalapítás elfogadását, a hatalmi ágak megosztását (vagyis a törvényhozó, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás elválasztását), a törvények kikényszerítésének állami monopóliumát, a fegyveres erők civil kontrollját és az ellenzék jogosítványainak tiszteletben tartását (utóbbi némileg lecsupaszítva arról szól, hogy a győztes sem visz mindent, és nem lesz mindenben automatikusan igaza).
Érdekes lett volna megkérdezni – mondjuk a tusványosi beszéd alkalmával, vagy azóta bármikor –, hogy Orbánnak a fenti pontok közül melyik nem tetszik. A felvetéssel alighanem zavarba lehetne hozni a miniszterelnököt, ugyanis egy ilyen kérdésre nem lehet értelmesen válaszolni. A felsorolás olyannyira a köztársasági államformájú Magyarország működésének jogi fundamentumához tartozik, hogy elemei a jelenlegi alkotmányban is tételesen szerepelnek. Mindegyik, kivétel nélkül, még az ellenzéki jogosítványok is – például annak rögzítésével, hogy minden parlamenti képviselőt ugyanannyi jog illet meg, és csupán a képviselők egyötöde szükséges a miniszterelnökkel szembeni bizalmatlansági indítvány benyújtásához vagy a köztársasági elnök elmozdításának kezdeményezéséhez.
