Idegenek

2015-11-15 17:30:00

A Facebookon egymás után jelentkeznek be ismerőseim, hogy megnyugtassanak: biztonságban vannak. A technika áldásaival, az információs sztrádával, az utazás szabadságával és a terror térhódításával egyszerre találkozom szombat hajnalon.

A döbbenet, a megrázkódtatás súlya növeli az együttérzés, az összetartozás érzését, virágok, gyertyák gyűlnek a tragédiák színhelyén, francia színekbe öltöznek jellegzetes külföldi építmények, félárbócon a nemzeti zászlók, szolidaritási akciók indulnak világszerte, államférfiak sora ítéli el a történteket. Emberi gesztusok sora válik földrészeken átívelő kézfogássá, azt sugallva: együtt teszünk róla, hogy ilyen többé ne történhessen meg. Felemelő, megható pillanatok.

Ugyanakkor pattanásig feszülnek az idegek mindenütt, a riadókészültség ezernyi jelébe ütközünk, a félelem óvatossága mást diktál, mint a normális elővigyázatosságé: jellemző, hogy egy Párizs egyik külvárosában megtartott esküvőn petárdák durrantak, mire az ünneplőket rendőri egységek vették körül, s helikopter körözött a helyszín fölött; gyanús csomagokat figyel maga körül mindenki. Leállított repülőjáratok, üres vasúti kupék és vendéglátóhelyek, kihalt utcák, bezárt iskolák, múzeumok jelzik egy napsütéses őszi hétvégén, hogy mostantól megint éberebb lesz a világ.

Mellékes most, hogy Orbán Viktornak mennyiben őrölnek a történtek malmai. Az orosz utasszállító lezuhanása, a francia vérfürdő miatti elkeseredettség és gyász sűrű egymásutánja rakódik rá egyes háborús térségek krónikus kataklizmájára, a menekültválságra – a globális megoldatlanságok egész sorára, amelyek már csak azért is könnyen eszkalálódhatnak, mert a sokféle válasz közül csak utólag derül ki, hogy melyik a helyes, ha egyáltalán létezik ilyen.

Az ijesztő apokaliptikus jóslatok egykettőre megtelnek aktualitással, minden esemény logikusan rakódik egymásra, mintha feltartóztathatatlanok lennének. Az is logikus, hogy a részvétnyilvánításokat, a gyászt az elrettentő válasz, a megtorlás ígérete követi, s akár akarjuk, akár nem, az Iszlám Állam rémtettei és a menekülő emberfolyammal való európai találkozás, ha nem is szabad őket összekapcsolni, összefogják és automatikusan növelik az el- és a bezárkózást, az igazi és képletes kerítéseket magunk körül.

A nagy ívű, humánus eszmefuttatások kibicsaklanak a történéseken, a hosszú távra szóló elméleteket kikezdi az azonnali cselekvéskényszer. Nincs ma államférfi, aki ne a nemzeteken átívelő védekezés, a kíméletlen válaszcsapás fontosságáról beszélne, ami egyszerre foglalja magában az egységet és az erőt. Ennek nemcsak mértékét, válfaját, de nyelvezetét is nehéz megtalálni, mert az állampolgárok többsége – ez eddig is egyre inkább észlelhető volt – elégedetlen az eddigi reakciókkal. A radikalizálódással számolni realitás, s ez nyomást gyakorol a legmértéktartóbb politikusokra is, mert drasztikusan fogy a belátás a krízis tétova kezelésével szemben, a civilizált világ egyre nagyobb része kel ki a helyzet civilizált megoldást kereső politikája ellen. Nehéz lesz a szélsőséges reflexek útját állni.

Könnyen előállhat az a téves képzet, hogy az emberség parancsa az emberiséget veszélyezteti. Tény, hogy a terrorizmus terjedéséhez hozzájárulhatott a nyugati államok közel-keleti térséggel kapcsolatos elhibázott politikája, amit most tetéz a migrációs hullám okozta bizonytalanság. A növekvő félelem nem barátja sem a toleranciának, sem az alkalmazkodásnak, hiszen a menekültek is félnek. Lassacskán egyre idegenebbekké válunk egymás számára az egyébként otthonossá tehető glóbuszunkon. Rémisztő perspektíva.