galéria megtekintése

Huszonkétezer gombóc

Az írás a Népszabadság
2015. 06. 16. számában
jelent meg.


Lakner Zoltán

Pillanatnyi elmezavar. Ezt mondták a brit konzervatívokról a kilencvenes években. Mármint, hogy csakis ennek hatása alatt buktathatták meg Thatchert, hogy a helyére ültessenek valaki sokkal tehetségtelenebbet. Ami azt illeti, vannak helyzetek, amikor a kormánypárti elmezavar iránti várakozás meredeken növekszik. Ez a február pontosan ilyen időszak volt.

Z.-nek ez a saját pillanatnyi elmezavaráról jutott eszébe. Hiszen egy elég ronda utcában didergett, és alig múlt reggel negyed nyolc. Az előtte álló épület jó évtizede szolgált a tévéműsor helyszíneként. Z. gondosan kerülte ezt az adást, amely hosszú ideje inkább volt már sokrétű viták tárgya, semmint a tájékoztatás zsinórmértéke. Most azonban kivételesen ráállt arra, hogy beszélgessen egy kis párt nagy belső harcáról. Még azt a homályosan derengő felállást is elfogadta, hogy az egyik szereplő mellett érveljen. Végül is a véleménye ez ügyben tényleg elég egyértelmű volt.

Mindenhez korán volt. A taxi túl gyorsnak bizonyult. Na de nem ácsoroghat negyedórát idekinn. Még csak nem is cigizik. Szóval előbb-utóbb mégiscsak besétált a barátságtalan portásfülkét elhagyva a főkapuig. Ha nem teszi, nem lett volna ideje megcsodálni a posztkádári lakberendezés egymásra zsúfolt csúcsdarabjait. Terebélyes bőrgarnitúrák, tömörfa étkezőbútorok, a barna szín kétségbeejtő árnyalatainak megrázóan széles skálája.

 

Nem jött volna rosszul egy adásmenet, amibe bele lehet lesni. Vagy egy szerkesztő. Mondaná el, hány percig tart a produkció, s pontosan miről is lesz itt szó. Netán melyik kanapé eladó. A vendég felvilágosítására másutt még a késő esti élő adásban is futotta. Igaz, ott olykor másféle veszélyek leselkedhetnek az emberre. Z.-nek eszébe jutott az első szerepléseinek egyike, amikor a rendkívül udvarias, minden részletre készségesen kitérő műsorvezető lehelete volt az igazi élmény. Meg a szerkesztő rémült tekintete, amellyel a műsorvezető háta mögött állva reagált Z. arckifejezésére. A jelenet örökre bevésődött Z. emlékezetébe. Tartósította az alkohol.

Itt azonban este helyett reggel van. Se pia. Se kávé. Se szerkesztő. Mikor aztán felocsúdott végre, láthatta, hogy a barna bútorokon ott lélegzik a hazai véleményformálás apraja-nagyja. Főként a nagyja. Többségük jelenésének már vége, mégis javában formálják egymás köztudatát. Mint az az ismert újságíró is, aki a várónak azon a részén ült, amely egy amerikai konyha tálalójára emlékeztetett, tökéletesen illeszkedve egy reggeliműsor szettjéhez. Nem rejtette véka alá azt a harcos véleményét, hogy a kormánynak igaza van. A nemrég bevezetett új díjszabás semmilyen megrázkódtatáshoz sem vezet. Mindösszesen két gombóc fagylalt áráról van szó. Nem számít, hogy gyűrűznek a közutálat hullámai. Tényleg nem ez számított. Ugyanis az újságíró célja valójában az volt, hogy szondázza a véleményklímát ott, ahol a vélemény keletkezik.

Z. hülyén mosolygott, de nem szólt. Különben is, akkor lett volna nagy a szája, amikor még visszamondhatta volna a meghívást. Ám hiába tudta, hogy nem lesz ez jó, azt azért mégsem tudta előre, hogyan nem lesz jó.

Hát sehogy.

Az interjú rémes volt. Benne Z. borzasztó. A belharc tétje pedig kisebb, mint azt bárki hitte akkor. A magabiztos újságíró becsületére legyen mondva: nézetei később sem változtak. Pedig azért egy pici megrázkódtatás mégiscsak történt. A díjtétel ellen annyian szavaztak, hogy ha mindenki bedobott volna egy forintot az urnába, akkor az összegből huszonkétezer gombóc fagyit lehetett volna venni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.