Tiszabőt valaha gazdag agrárfaluként tartották számon. Működött itt szeszgyár, ecetgyár, gyufagyár, volt külön kompja. A hatvanas években azonban a megyei vezetés a cigánytelepek felszámolásáról szóló párthatározat kénytelen-kelletlen végrehajtása során „beáldozta” a falut: a tanácselnök cigány családokat telepített be, akiket igyekeztek térben szétszórni, a nem cigány környezettől várva a jövevények „átnevelését”. Ezzel egy időben megszüntették a tiszai kompot, így a korábbi fontos átkelőhelyből zsáktelepülés lett.
1968-ban egy központi párthatározat sorolta Tiszabőt a fejleszteni nem kívánt települések körébe. Mindezek következtében sorra megszűntek az üzemek, felhagytak az intenzív mezőgazdasági termeléssel. Az 1970-es években ismét költöztettek cigányokat a településre, emiatt a nem roma lakosság részéről nagyarányú elköltözés indult meg, míg a cigányság részéről újabb beköltözési hullámok következtek.
„Jelenleg a falu lakóinak a fele cigány származású. Huszonöt évvel ezelőtt ez az arány mindössze tíz százalék volt. (A helyi hatóságok azokat tekintik cigány származásúaknak, akiket a környezetük annak tart, és »magyar«-nak neveznek mindenkit, aki nem cigány.) Az elmúlt évtizedekben Tiszabő nem cigány lakóinak több mint felét elveszítette, ugyanakkor a cigány származású lakosság megnégyszereződött. A népesség összetételének ilyen arányú megváltozása már önmagában is feszültségek hordozója” – írta Gyenei Márta fentebb már idézett cikkében.
Az említett feszültségekkel már megérkezésünkkor találkozhattunk. A decemberi „hosszú hétvégére” az iskolában szállásoltak el minket. Amikor a helybeliek megtudták jövetelünk célját, miszerint a helyi viszonyokat szeretnénk feltérképezni, egyből megosztottak velünk egy közelmúltbeli eseményt. Elmondásuk szerint a helyi hentes átment valamelyik szomszéd faluba vágásra, ahol ellopták a biciklijét. Amikor igen zaklatottan és ittasan visszatért Tiszabőre, összefutott gyerekkori roma barátjával, akit „Te is csak egy …cigány vagy!” kiáltás kíséretében a nála levő késsel leszúrt. Ez a történet már sejteni engedte, hogy az elkövetkező napok során nem igazán a békés egymás mellett élésre utaló eseteket fogunk hallani.
A kutatómunka kérdőíves felvételből állt, a többnyire lányokból álló „brigád” a tervek szerint szétszéledt a faluban, és emlékeim szerint akkor a lehető legtöbb kérdőív kitöltése volt a cél, hogy azok további adatgyűjtésekhez alapinformációkat szolgáltassanak. Mi, „kísérők” is részt vettünk persze a munkában. Emlékszem, amint többször erőt gyűjtve hónom alatt a kérdőívekkel egyedül elindultam a falu bejárására a decemberi fagyban és félhomályban. Az egyik utcába betévedve három tizenéves lányba botlottam, akik kíváncsiskodva, nevetgélve kérdezték, mit keresek arra, majd hirtelen elrebbentek, tanácsolva, hogy vigyázzak, nehogy meglássanak itt a férjeik velük, mert abból baj lesz. Erre természetesen gyorsan kihátráltam az utcából, és más irányba vettem az utat. Másszor az utcán állítottak meg cigány srácok, a legkevésbé sem barátságos módon, de a kiosztott ciginek és célom többszöri meggyőző előadásának hatására megenyhültek, és csak annyit mondtak, úgysem változik itt semmi, hiába jönnek ide Pestről mindenféle kérdezősködők. Találkoztam jártamban alacsony, töpörödött öreg nénivel, aki egyik kezében a bevásárlókocsit húzta, a másikban egy félméteres kábeldarabot lóbált, „hogy a kölyköket távol tartsam a szatyortól”, mondta meglepetésemre.
Több érdekes „interjúm” is adódott, de hely híján itt csak egyet emelnék ki. Egyik adatszolgáltatóm egy idős házaspár volt. Nagyon kedvesek voltak, többször is betértem hozzájuk, amikor kicsit „magányosnak” éreztem magam a kihalt faluban. Elbeszélték, milyen is volt a régi Tiszabő, meséltek a gyufagyárról, a hajóállomásról, a múltról. A családjukból már csak ők éltek a faluban, gyerekek, unokák már mind elmentek. Keserű beletörődéssel beszéltek mindennapjaikról, hogy rendszeresen ellopják a termést, a tyúkjaikat a kertből, látják is az ablakon keresztül, de nem tudnak mit tenni, hiába is szólnának a körzeti megbízottnak, másnap ugyanúgy menne tovább a dolog, inkább úgy tesznek, mint ha nem is vennék észre.
Hogy a rendőrség abban az időben miként kezelte a dolgokat, arra is láthattunk példát. Este a teljes társaságunk elment a helyi kocsmába, hogy ott is tanulmányozzuk a helyi viszonyokat, és informálisan is gyűjtsünk adalékokat. Amikor beléptünk – a tanárnő, 6-7 egyetemista leány és mi, talán hárman, frissen végzett fiúk –, egy pillanatra csend lett. Láthatóan külön oldalon álldogáltak a cigányok és a „magyarok”. Valószínűleg addigra már tudtak ottlétünkről, mert pár másodperc múlva a kocsmai élet visszatért a rendes kerékvágásba. Mi is elvegyültünk, majd kisvártatva kivágódott az ajtó, és megjelent két szürke egyenruhás rendőr. Kicsit nézelődtek jobbra-balra, majd a kisebbik szó nélkül hirtelen hátulról gumibottal leütötte a pultra támaszkodó cigány embert. Meghasaltatta, majd a kabátját hátul felhajtotta, és kihúzott a nadrágjából egy jókora kést. „Nem megmondtam neked, hogy többet meg ne lássak kést nálad!” – kiabálta a rendőr, majd ketten kiterelgették az illetőt és távoztak. Mindez tőlünk két méterre zajlott le a szűk helyen. El lehet képzelni, mennyire sokkoló volt a jelenet. A helyiek azonban közömbösen követték az eseményeket, és néhány perc múlva visszaállt a rend.
Amikor visszatértünk a szállásunkra, valamikor éjjel dörömbölésre ébredtünk. Nem tudtuk, ki lehet. Amikor kimentünk megnézni, láttuk, hogy vagy fél tucat igen mámoros tekintetű „magyar” fiatalember akar bejönni, és az ajtóban kissé agresszíven felrótták nekünk, hogy „csak a cigányokkal foglalkozunk”, és „miért nem a magyarokkal”. A helyzet kicsit félelmetes volt, de a tanárnő hosszasan elmagyarázta, hogy mi a falu javát szeretnénk, ezért próbáljuk felmérni a problémákat, és nemcsak a cigányokat kérdezgetjük, hanem majd őket is, végül sikerült neki rábeszélni az ifjakat a távozásra – a mi hatalmas megkönnyebbülésünkre.
Természetesen felkerestük a falu akkori „vezetőit” is. Elbeszélgettünk az iskola igazgatójával, aki elmondta, hogy a nyolcadikosok között még többségben vannak a „magyar” gyerekek, ám évfolyamonként lefelé csökken az arányuk, az elsősök között már csupán 10 százalék. Nem könnyű a fegyelmet tartani, és számos „nem oktatási” jellegű problémával is küzdeniük kell, amelyek viszont igencsak megnehezítik a „tananyag leadását”.
A tanácselnök egy erőteljes – mint kiderült, küzdősportokban jártas – középkorú férfi volt. Elmondta, bizony előfordult, hogy fizikai képességeit be kellett vetnie, amikor a segélyezéssel kapcsolatos konfliktusok fizikai inzultussá váltak.
A második este egy Budapestről elszármazott és az egyik cigánysoron letelepedett, közéjük láthatóan jól beilleszkedett, tekintéllyel bíró – mellesleg teljesen fehér bőrű, szőkés hajú – negyvenes férfi hívott el vendégségbe minket, de előre figyelmeztetett, jönni fognak a szomszédok is, és lehet, hogy közben hazajön Tiszabőre az egyik igen agresszív, erőszakos – általuk sem nagyon kedvelt – koma is. Mindeközben azonban már „testőrünk” is akadt. Napközben hozzánk szegődött egy alacsony, barátságos, 16 éves forma cigány fiú. Mindenhova kísérgetett bennünket, előzetes információkkal is szolgált a meglátogatni tervezett családokról. Megnyugtatásként megmutatta, hogy egy biciklilánc van a dereka köré csavarva, ha bármi konfliktus adódna, csak menjünk a háta mögé. Így nagyobb biztonságban éreztük magunkat vele, és az említett szombat esti látogatás alkalmával ki is derült, hogy erre jó okunk volt. Valóban beállított az említett szomszéd, és az előtte beszaladó rokonok ijedten újságolták, hogy erősen ittas, és kés is van nála. Testőr barátunk rögvest a sarokba terelt minket a lányokkal, és „kibiztosította” a bicikliláncát. Szerencsére a valóban félelmetesen hadonászó és korántsem barátságos férfit vendéglátónknak sikerült képletesen és ténylegesen is békés eszközökkel lefegyverezni, megnyugtatni, így ez az este is zavartalanul telt el, ahogy később az éjszaka is az iskolában.
Utólag felidézve az eseményeket, máig érzem azt a nyomasztó kilátástalanságot, félelmet, feszültséget, beletörődöttséget, amit ott már akkor is szinte tapintani lehetett. Meghallgatva a sok történetet, sérelmet, panaszt, látva az ott élők keserű mindennapjait, tökéletesen elcsüggedve indultam haza. Kezdő szociológusként úgy éreztem, ezzel a helyzettel nem tudtunk mit kezdeni. Tehetetlenek vagyunk. Amikor a vasárnap délutáni busszal elindultunk és elhagytuk a „Tiszabő vége” táblát, felsóhajtottam, és azt mormoltam magam elé, „mindez csupán száz kilométerre van a fővárostól, és mi lesz itt húsz év múlva”?
Látjuk, mi lett. Láthatjuk a gomba módra szaporodó „Tiszabőket”, és ezt a kérdést most újra feltehetjük: mi lesz itt húsz év múlva? Talán felidézhetjük a bűnbánati imát is: „gondolattal, szóval, cselekedettel és MULASZTÁSSAL”.
A szerző szociológus
