Nem is volt kitől tanulni, hiszen a XX. század kiirtotta Magyarországról azokat a társadalmi csoportokat, amelyek a városias életmódot, az egyéni erőfeszítésre alapozott boldogulást tekintették természetesnek, alapvetőnek; társadalmi normának: a sváb, a szász, a zsidó származású polgárt, a városba került szegényparaszt gyerekéből kiemelkedett honorácior értelmiséget.
A kiáltó egyenlőtlenségek Magyarországán az elmúlt száz évben ellenük, az ő leradírozásukért indult társadalmi mozgalmak elfogadottá tették, hogy csak azoknak lehet valamilyük, akiket államuk pártol, akik mások vagyonával együtt az államot is kisajátították. A társadalmi igazság helyreállítása jegyében teljesen legitimnek tűnt, hogy „Megyünk lopni!", „Megyünk rabolni!" – a zsidótól, a némettől, a polgártól, akik politikailag nem érdemesek rá, hogy egyenlőek legyenek az úri középosztállyal vagy az „uralkodó proletariátus" képviselőivel. Így lett Magyarországon is a francia forradalom egyik vívmányából, a törvény előtti egyenlőségből a törvény előtti egyenlőtlenség.
Az is a „történelem csele", hogy a korábban csak a tehetősek számára elérhető képzés, iskolázottság nemcsak Magyarországon, hanem a világ legfejlettebb országaiban, az USA-ban vagy Kanadában is látványosan szembefordul a megvalósíthatóságot, a jólétre beválthatóságot ígérő munkatapasztalatok nyomán elért sikerességgel. Az győz a politikában, az szerez elismerést, aki itt és most torkon ragadja jelszavaival a fogyasztót, aki épp (csak) annyira átgondolt, előrelátó, épp (csak) olyan távra és annyira rendelkezik programmal, mint a választói: „egy közülük".
Nem a távoli jövő, az évekig folytatott szorgos munka és a takarékoskodás ígér felemelkedést, hanem a rövid távra jó döntés jelene. Egyre több választó csak az iskolapadban elsajátított modellek, a számítógépén talált stratégiai játékok, a mobiltelefonján hallgatott slágerek és a különböző hírcsatornák tőmondatokba sűrített hírei útján találkozik a valósággal. Ennek megfelelően a politikusok is úgy szolgálják ki vagy ejtik kábulatukba őket, mint egy mosóporreklám.
Az iskolapadból az életbe kilépő választó keresni akar, de nem feltétlenül dolgozni. Sikert óhajt, de meg akarja spórolni az ehhez elvezető, munkából, kudarcból való tanulást (learning by doing). A valós idő megragadása úgy tünteti fel a választó szabadságát, mintha egyetlen döntésével megalapozhatná a szerencséjét, és nem kellene – ellentmondva a mindennapi tapasztalatoknak – időben felkelni, előre megtanulni a vizsgaanyagot, eleget dolgozni, előre takarékoskodni a jövő váratlan eseményeire. Ahogy az egyéni szabadság szinte egyetlen formájának a piaci választék alapján történő azonnali választási szabadság tűnik. Ennek felelnek meg a politikai választások is.
És a rendszerváltás kínálatának a megragadása is: jókor lenni jó helyen – ez sokkal maradandóbb jólétet, biztonságot ígér, mint a felkészülés, a tapasztalás, a versenyben teljesítménnyel elért pozíció. Az iskolázott, hamari fiatalok szülei se tapasztaltak sokkal többet vagy nagyon mást. Hiszen ők a könnyen fogyasztható szappanoperákon „szocializálódnak", környezetükben sikersztorik már alig akadnak, mert a siker csak a tömegfogyasztás, a termelékenység révén lehet tartós, ami a magyar törpevárosokban, a várossá kinevezett falvakban lehetetlen. Elveszett ezzel Magyarországon a „városi levegő szabaddá tesz" évszázados igazsága, mert bár sok település ölt városias arculatot, de az egyetlen nagyvárosban, Budapesten is csak gumicsizmában, sok időt rászánva (elvesztegetve) lehet kiszolgálni a királyt: a fogyasztót.
A magyar választó is egyetlen jelszóban összesűríthető, biztos receptet akar a jóléthez, ami „meg lett ígérve" a listaváltáskor (értsd: a szocia-listáról a kapita-listára való átiratkozáskor). Ezért is hatástalanok a politikai programok, és hatásosak az egyperces, de sokszor a bevésésig ismételt tömör szlogenek.
Jól írta ezt meg Csukás István a Süsü, a sárkány című meséjében a király zsoldosai által énekelt indulóban: „Mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott." Nem gondolta, hogy a barát, a vetélytárs, Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájából készült tv-filmben Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak a csapatát, a magukat kiváló focistává fejlesztő rablókat, akik még a Világhírű SC-t is csúfosan elverik statisztaként, szakállasan alakító Orbánék végül nem szegény Dzsonik, a világ legszabadabb emberei, hanem a király zsoldosai akarnak lenni.
