A meteorológiai mérések történetének legmelegebb nyarán, Kalifornia sosem látott kiszáradásának idején lassan értelmét veszíti a vita arról, hogy valóban melegszik-e a földi átlaghőmérséklet. A legutóbbi ENSZ-klímajelentés nyilvánossá válása óta tudományos ténynek tekinthető, hogy a hőmérő együtt mozog a légkör szén-dioxid- és egyéb üvegházgáz-koncentrációjával, azt pedig mérések sokasága bizonyítja, hogy az említett gázok szintje történelmi csúcson van, és egyelőre folyamatosan emelkedik. Hogy pontosan mi a kapcsolat a melegedés és a gázmennyiség között, abban messze nincs teljes egyetértés, de azt, hogy a folyamatot az ipari forradalom indította el, és az emberi tevékenység okozza, ma már a szakmai közvélemény adottnak veszi.
|
A pápa a teremtett világért aggódik
Alessandro Bianchi / Reuters |
Az üvegházhatás csak egy elmélet a sok közül, az viszont kétségbevonhatatlan tény, hogy a napból érkező és a növények által csapdába ejtett energiát a földi ökoszisztéma évmilliókon keresztül kivonta a rendszerből, mi pedig, amióta rákaptunk a szén és a szénhidrogének elégetésére, ezt a sok millió éven keresztül „kicsatolt”, eltárolt energiát most nagyon rövid idő alatt, koncentráltan visszajuttatjuk a környezetbe. Az energiatöbblet egy része pedig nem távozik az űrbe, hanem itt marad velünk, és különféle változásokat okoz a klímában.
A légkörfizikával és a klímakutatás egyéb részterületeivel foglalkozó tudósok többsége azt is elfogadja, hogy amennyiben a felmelegedést nem sikerül megállítani a 2 Celsius fokos határ előtt, akkor
a technikai civilizációnak befellegzett, a mellékhatások olyan spirálja indul be, amelynek a végeredménye egy forró, száraz, kietlen és az emberi élet fenntartására valószínűleg alkalmatlan planéta lehet.
Hogy csak néhány példát említsünk a káros következmények közül: a sarki jégsapkák és a gleccserek ma nemcsak az olvadásukkal, hanem a fényvisszaverő hatásukkal is érdemben hűtik a Földet. Ha leolvadnak, akkor egy fényelnyelő, vagyis melegítő hatású felület marad a helyükön. Az erdők jelenleg nagy mennyiségben nyelik – azaz megkötik – a légköri szén-dioxidot, ha azonban kiszáradnak vagy az egyre gyakoribb bozóttüzek miatt leégnek, akkor nyelőből kibocsátóvá válnak, és az energiatároló képességük is megszűnik.
A földtörténet múltjáról sokkal kevesebbet tudunk a kelleténél, de az például a biztos tudás kategóriájába tartozik, hogy a most kinéző klimatikus változásokhoz hasonló fordulatokat hatalmas kihalási hullámok követték, amelyek nyomán az élővilág általában az embernél kisebb és egyszerűbb fajok szintjéről szerveződött újjá. A pápa tehát a fent idézett gondolatokban nagyon is a teremtett világ (és benne a teremtés koronája, az ember) jövőjéért aggódik: amit az ő világképe szerint az Isten alkotott, azt most az ember épp lerombolni készül, méghozzá egy sokszor kipróbált, és mindig ugyanarra az eredményre vezető módszerrel, tudniillik a klimatikus egyensúlyi állapot felbillentésével.
|
Aszály Nicaraguában. A legmelegebb nyár
Oswaldo Rivas / Reuters |
A szituáció olyannyira rendkívüli és egyértelmű, hogy nem csak a hagyományosan lassan mozduló egyházi köröket készteti lépésváltásra. A magyar miniszterelnököt például még a legmegátalkodottabb ellenségei sem vádolták soha azzal, hogy a nemzet felemelkedéséért vívott harcában túlságosan sok időt szánt volna az ökológiai kihívásokra, idén februárban azonban, a tizenhetedik évértékelő beszédében – talán egész politikusi életművében másodjára –
két egész mondatot szentelt az éghajlatváltozásnak,
amikor lényeglátóan úgy fogalmazott: „Tisztelt hölgyeim és uraim, meg kell említenem azt is, hogy kormányzati feladatnak tekintem, hogy Magyarország ne csak a holnapra, de a holnaputánra is felkészüljön. Felkészüljön a visszafordíthatatlannak tűnő klímaváltozásra, felkészüljön a technológiai áttörések új hullámára.” Áder János pedig, aki a teljes magyar politikai elit közönyéhez képest olykor már-már a klímaapokalipszis prófétájának tűnik, áprilisban azzal riogatott: beláthatatlan migrációs hullámok alakulhatnak ki a klímaváltozás következtében – aminek hallatán nyilván nemcsak Habony Árpád csettintett egyet elégedetten, hanem az egyszerű polgár fejében is megfogalmazódhatott a gondolat: valami most valóban megváltozik. (Orbánról szokták mondani az ismerői, hogy majd akkor kezd el komolyan foglalkozni az éghajlatváltozás kérdésével, ha Felcsúton felbukkannak az első klímamenekültek. Ha hihetünk Ádernek, már nem vagyunk messze ettől a pillanattól.)
A világ népességét – ha szabad így általánosítani – a közelítő klímakatasztrófánál egyelőre lényegesen jobban érdekli, hogy legyen olcsó üzemanyag. Az olyan összefüggésekkel senki sem szeret bajlódni, hogy ehhez a leggátlástalanabb ember- és erdőirtó maffiáktól, olykor az Iszlám Államtól meg a Boko Haramtól is meg kell venni az olajat
a klímamenekült pedig adott esetben olyan embert jelent, akit az energiaforradalom, egészen pontosan az olajpálma- vagy energiaültetvények kedvéért kell elzavarni a földjéről.
Viszont az is tény, hogy a többé-kevésbé megoldottnak tekinthető globális problémákra mindig akkor sikerült gyógyírt találni, amikor elegendő gazdasági szereplőt tudtak érdekeltté tenni a megoldásban – merthogy ezt a világot, ha Ferenc pápát meg nem sértjük vele, legalább a látszat szintjén továbbra is az anyagi érdek mozgatja. Megint egy konkrét példa, hogy érthetőbb legyen: a kilencvenes meg a kétezres években nagyon sokat cikkeztek a fejlett világban a dohányzás ártalmairól, de nem történt semmi. Aztán az egészségipar meg a biztosítók lobbija egy kicsit megizmosodott, és mára a cigaretta egészen közel került a tiltott kategória határához. (Hasonló utat jár be egyébként a finomított répacukor is, ugyanezen okokból.)
|
Ha nincs megállapodás, a vége durva lesz
Fayaz Kabli / Reuters |
Mostanra állítólag a szélerőművek, a napelemek, a villanyautók és az egyéb világmegmentő okosságok gyártói is elérték azt a kritikus tömeget – tőke- és lobbierőben egyaránt –, amit már nem lehet félvállról venni vagy nyilvánvalóan kamu érvekkel lesöpörni. És változik a közgondolkodás is: Kínában a hatalom most nem az imperialistáktól vagy az ideológiai felpuhulástól tart a legjobban, hanem a szmogtól, és a helyi párttitkárok nem szénerőművekért, hanem szélfarmokért harcolnak, ha olyan beruházást szeretnének, amit a nép a fejlődéssel azonosít.
Hogy valóban elértünk-e a korszakhatárhoz, az az idei év végén, Párizsban fog kiderülni,
ahol az államok vezetőinek megállapodást kell kötniük egy globális klímaegyezményről – gyakorlatilag a szénhidrogén-gazdaság végéről és egy új, a mainál sokkal inkább lokális struktúrájú, zöld és korlátozott igényű energiagazdaságról. Ha az egyezmény megszületik, akkor is egy nagyon hosszú, forró és katasztrófákban bővelkedő átmeneti időszak következik, amíg az első pozitív hatások megjelennek. Ha viszont nincs megállapodás, akkor ugyanazt kapjuk, csak a vége lesz sokkal-sokkal durvább.
