Ma a kormányzót sokan nagy hazafinak, nemzetmentőnek és nem utolsósorban a budapesti zsidók megmentőjének próbálják beállítani. A történelemhamisítók, élükön Schmidt Máriával állítják: hazánk 1944.március 19-én elveszítette önállóságát, a megszállt, eltiport országban esély sem volt ellenállni. A nácik pedig, látható Schmidt állandó kiállításán 2002 óta a Terror Háza Múzeumban, a megszállás után azonnal hatalomra juttatták a nyilasokat, akik elkezdték a Dunába lőni a zsidókat.
Kérdés, hogy ha az ország csak tehetetlen, megszállt áldozat, vezetői pedig egy Gábriel arkangyal szomorúságával nézik, mit művelnek a megszállók, akkor a kormányzó hogyan tudta hadseregét bevetve megvédeni a zsidókat. A mai kurzustörténész szolgálólányai (és férfiai) állítják, hogy Horthy 1944. július 2-ig, amikor menye állítólag a kezébe adta az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyveket, semmit sem tudott arról, mit művelnek a nácik Európa-szerte a zsidókkal.
Holott diplomáciai jelentések, tárgyalási jegyzőkönyvek és más dokumentumok bizonyítják, hogy Horthy már 1942 nyarától tisztában volt azzal, hogy mit jelent „a zsidókérdés végső megoldása”. Amikor Antall József, majd utóda, Boross Péter elkezdte a „nemzetmentő”, sőt „zsidómentő” Horthyt ünnepelni, Schmidt Mária nem győzte különböző rádió- és tévéműsorokban magyarázgatni, hogy Horthy semmit nem tudott a haláltáborokról, arról, hogy a nácik milliószámra mészárolják a zsidókat.
1993 szeptemberében az MDF-kormány miniszterei „civilben” egymás sarkát taposták Kenderesen, hogy minél közelebb legyenek a kormányzó újratemetésén a ravatalozóhoz. Horthy a megszállás után kinevezte belügyi államtitkárnak két régi szegedi „vitézét”, a hírhedt antiszemita Endre Lászlót, valamint Szálasi és hungaristái egyik fő politikai ellenfelét, a vetélytárs Nemzetiszocialista Párt egyik vezetőjét, Baky Lászlót.
Mindkettőjüknek azt mondta, amikor audiencián fogadta őket, hogy a vidéki zsidókat, a „galíciánereket”, a kommunista zsidókat vihetik a németek, csak a nagytőkéseket, a Chorinékat, a Vidáékat kíméljék meg. Talán úgy vélte, hogy a megszállók kivonulnak az országból, ha a zsidókérdést „megoldják”. Sztójay Döme, az akkori berlini követ, akiről a kormányzó is tudta, hogy zsidófaló antiszemita, a kormányzó kapacitálására vállalta a miniszterelnöki posztot a megszállás után.
A március 29-i minisztertanácson, amelyen már sorozatban tárgyalták a jogfosztó rendeleteket, Sztójay azzal nyugtatta meg a minisztereket, hogy: „A Kormányzó Úr Őfőméltósága az összes zsidórendeletre vonatkozólag szabad kezet adott az Ő vezetése alatt álló kormánynak, és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni.” Horthy Philippe Pétain marsallhoz, a francia kollaboráns államfőhöz vagy Ion Antonescu román diktátorhoz hasonlóan megtehette volna, hogy a zsidókérdésben szembeszáll a megszállókkal.
Ha csak néhány tízezer munkaszolgálatost ad át a németeknek, Adolf Eichmann és „zsidótlanítási” szakértőinek kis csoportja tehetetlen lett volna. A magyar hatóságok fegyelmezett, olykor kifejezetten lelkes együttműködése nélkül nem lett volna lehetséges megszervezni a holokauszt történetének leghatalmasabb és leggyorsabb deportálási akcióját. Május 14-től július 9-ig 437 ezer embert deportáltak, döntő többségüket Auschwitz-Birkenauba.
Szálasi, aki Horthyhoz hasonlóan már jóval a megszállás előtt pontos információkkal rendelkezett az Endlösungról, a zsidók jogfosztását, kifosztását, majd gettókba, gyűjtőtáborokba zárását és deportálását ekkoriban éles kritikával illette. Amikor június 2-án hívei azt kérdezték tőle, hogy a párt tagjai vállalhatnak-e zsidóktól elkobzott vagyonok felett gondnoki megbízatást, a leghatározottabban nemmel felelt.
„Ebben a vonatkozásban is áll az az utasításunk, hogy a kormánynak semmiben sem állunk rendelkezésére.” Szálasi a zsidók deportálását elhamarkodott intézkedésnek nevezte, és gúnyosan megjegyezte: „Úgy látszik, nem tud a zsidókkal mit kezdeni ez a kormány. Pedig hatalmas és sürgős munkálatokat kellene végrehajtani…” 400 ezer munkabíró egyént adunk ki, legalább napi tízórás munkateljesítménnyel, ezzel naponta négymillió munkaóra megy veszendőbe, sajnálkozott Szálasi.
„Ha a kormány tehetetlenségében nem tudja még a zsidókérdést sem megoldani, menjen el. Mi gondoskodni tudunk róla, hogy a zsidó is dolgozzék, mégpedig hasznosan és körömszakadtáig, mert aki nálunk nem akar dolgozni, az meghal!” – jelentette ki. A nyilasok vezére nem humanitárius megfontolásból bírálta a zsidók deportálását, csak a munkaerő külföldre kerülését sajnálta. Egyetlen szót sem vesztegetett arra, hogy mivel a munkaképes férfiakat a honvédség nem adta ki a munkaszolgálatból, zömmel nőket, gyerekeket, öregeket és betegeket deportáltak az országból.
Ezzel szemben rámutatott arra az egyébként már akkoriban is közismert tényre, hogy: „A zsidóvagyonokban ma a legundorítóbb lopás folyik. Gyűrűktől kezdve hatalmas értékekig minden ebek harmincadjára kerül.” Horthy csak akkor szánta el magát a deportálások felfüggesztésére, amikor a tengelyhatalmak szempontjából katasztrofálisan alakult a hadi helyzet. A normandiai hídfőből kitörtek az angolszászok, a keleti fronton kibontakozott a Bagratyion-hadművelet.
Hatottak rá a pápa, a svéd király és más külföldi államfők tiltakozásai. Bethlen István volt miniszterelnöktől Ravasz László református püspökig hosszan lehet sorolni azoknak a nevét, akik megpróbálták meggyőzni Horthy Miklóst, hogy le kellene állítania a deportálásokat. A kormányzó talán elhitte azt a rémhírt is, hogy ha a fővárosból is elviszik a zsidókat, akkor Budapestet szőnyegbombázni fogják. Napokig attól is félt, hogy Baky valamiféle ellene irányuló puccsra készülve vont össze több ezer csendőrt a fővárosban és környékén.
Hende Csaba honvédelmi miniszter idén újra és újra ünnepli Koszorús Ferenc ezredest és persze Horthy kormányzót, aki szerinte (is) az egyetlen államfő volt, aki a náci Európában saját hadseregével védte meg a zsidókat a deportálástól azzal, hogy felrendelte Budapestre az esztergomi páncélos hadosztályt, élükön parancsnokukkal, Koszorússal. Baky László, a németek bizalmi embere semmiféle puccsra sem készült, tehát Koszorús nem is akadályozott meg semmit.
A „Baky-puccs” kitalálói eleinte arról fantáziáltak, hogy Baky Szálasinak akarta átadni a hatalmat, ami körülbelül olyan reális elképzelés, mintha ma valaki arról képzelegne, hogy Kövér László összeesküvést sző Orbán Viktor ellen, hogy hatalomra juttassa Gyurcsány Ferencet. A korabeli német diplomáciai jelentések is bizonyítják, hogy a megszállók is alaptalan pletykáknak tartották a Baky-puccsról szóló híreket.
A Koszorús–legendárium legkitartóbb ápolói fáradhatatlanul ismételgetik, hogy az ezredest 1944. július 6-án valamiféle csendőrpuccs megakadályozására, a fővárosi zsidók megmentésére rendelte fel a kormányzó Budapestre. Vannak, akik azt állítják, hogy a kormányzó nem július 2-án, hanem már májusban megkapta az Auschwitz-jegyzőkönyveket, de cselekedni csak akkor tudott, amikor a német megszálló csapatokat átirányították a nyugati frontra.
A megszálló erők létszáma változott, de nem úgy, ahogy azt Horthy mai hívei terjesztik: április 1-jén 70 000-ren voltak, május 1-jén 51 300-an, június 1-jén 46 507-en, és végül július 1-jén 64 009-en. Horthy július 6-án felfüggesztette a zsidók deportálásának előkészületeit. A fővárosban és környékén még június végén összevont csendőröket kiparancsolták Budapestről (ebben Koszorúsnak és páncélosainak semmiféle szerepük nem volt), de az elővárosokból (Újpest, Kispest, Rákospalota stb.) július 9-ig tovább folyt a zsidók deportálása: ebben a három napban közel negyvenezer embert vittek el az országból.
Horthy augusztus elején ismét tárgyalni kezdett a deportálások folytatásáról, majd engedve a nácik és hazai szövetségeseik nyomásának, újra engedélyezte azt. A fővárosi zsidókat augusztus 25-én kezdték volna deportálni, de erre az augusztus 23-i bukaresti puccs, a déli front összeomlása miatt már nem kerülhetett sor. A nyilas puccs után Eichmannt kellemetlen meglepetés érte. Ellentétben Sztójayval (és Horthyval), Szálasi eleinte vonakodott, ugyanis nem volt hajlandó még a munkaképes zsidókat sem átadni a megszállóknak.
A fővárosban ugyan elszabadult a pokol, a nyilaskeresztes banditák és a hozzájuk csatlakozott lumpen elemek, katonaszökevények öltek, raboltak, de a zsidók tömeges deportálását Szálasi csak több mint kéthetes tárgyalások után engedélyezte. Több tízezer zsidót a főváros környékén kényszermunkára vezényeltek, de a nyugati határ menti erődítési munkálatokra csak november első napjaiban indulhattak el a hírhedt „halálmenetek”, amelyeket november 21-én a „nemzetvezető” leállított.
A semleges államok hivatalos elismerésére vágyakozó Szálasi gesztust akart tenni a semleges országoknak. Nem azért állította le a deportálásokat, mert attól félt, hogy a zsidók üldözéséért a háború után esetleg felelősségre vonhatják. Szálasi, aki képzett katonatiszt volt, miután politikusi pályára lépett, egyre inkább képessé vált nem létezőnek tekinteni minden olyan információt, ami nem illett a világképébe. Ezzel magyarázható, hogy 1945 márciusáig benne fel sem merült, hogy a németek vereséget szenvedhetnek a világháborúban.
Szálasi féléves rémuralma alatt kiszolgálta a németek minden kívánságát, ami a szovjet elleni háborúval volt kapcsolatos. Az ország anyagi és emberi erőforrásait náci szövetségesei rendelkezésére bocsátotta. Döntési szabadságát egyetlen kérdésben, zsidópolitikája alakításában őrizte csak meg. A deportálások újraindításának halogatását, a halálmenetek leállítását, végül az úgynevezett nemzetközi gettó és a nagy gettó megszervezését, a nácik nemhogy nem helyeselték, hanem ezekkel megpróbáltak szembeszállni. (A nemzetközi gettóban kb. 35 ezren, a nagy gettóban kb. 70 ezren élték túl a nyilasokat.)
Szálasi komolyan vette önmagát és „nemzetvezetői” szerepét. Meg akarta mutatni német patrónusainak és a semleges országok képviselőinek is, hogy képes önálló döntéseket hozni. Ezzel talán önmaga előtt is bizonyította, hogy zsidópolitikájában következetesen ragaszkodik akkor már hosszú évek óta vallott alapelvéhez: ő majd megteremti a zsidómentes Magyarországot, de csak a háború után.
Horthy Miklós bűnrészes volt 437 ezer magyar vidéki zsidó totális jogfosztásában, kirablásában és deportálásában. Volt mozgástere és elegendő politikai befolyása, hogy a deportálásokat felfüggessze. Megtehette volna, hogy csak néhány tízezer munkaszolgálatos zsidót ad át a náciknak. Az általa kinevezett Sztójay-kormány lelkes együttműködése, és az évtizedekig antiszemita szellemben nevelkedett, 1938-tól kezdve pedig a zsidótörvények és jogfosztó rendeletek végrehajtásában rutint szerzett hatóságok közreműködése nélkül nem került volna sor a holokauszt történetének leghatalmasabb, leggyorsabb deportálási akciójára.
A nyilasok rémuralma idején körülbelül 6000-8000 embert lőttek agyon a Duna-parton, százával, ezrével pusztultak el éhezés, betegségek következtében a gettók rabjai is. Ám ne feledjük: Auschwitz-Birkenauban naponta gyilkoltak meg a nácik 1944 tavaszán-nyarán nyolc-tízezer magyar(országi) zsidót. Nagyobb esélyük volt a zsidóknak a túlélésre a Szálasi-rezsim idején (kb. 50 ezer halott), mint Horthy Miklós kormányzóságának utolsó hónapjaiban (kb. 350 ezer halott).
A szerző történész, egyetemi tanár
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
